Az itteni fogalmak szerint meglehetősen független rezidensnek számítok. Persze a „függetlenség” fogalma alatt mindenki mást ért. Van, aki úgy gondolja, az a rezidens független, aki saját maga be tudja kötni a cipőfűzőjét, azaz nem szorul segítségre. Nekem viszont az a véleményem, hogy a függetlenség valami olyasmi, mint az önállóság, de annál mégis sokkal több. Az a rezidens független, aki képes önállóan gondolkodni és dönteni a saját dolgaiban. De talán még fontosabb, hogy van is rá igénye.

Ugyanakkor szerintem az önállóság akarati kategória, amely nem feltétlenül jelent fizikai önállóságot is. Egy mozgáskorlátozottnak is lehet önálló akarata – még akkor is, ha egy fogyatékkal élő személy egyedül nem képes például a helyváltoztatásra. Másképpen fogalmazva a rezidens akarati önállósága és függetlensége kérdésével nem keverendő össze a mozgássérült ember fizikai kiszolgáltatottsága. A személyiség függetlensége és önállósága ott kezdődik, amikor a rezidens nem hagyja, hogy az életének az irányítását kivegyék a saját kezéből. Sajnos a Nursing Home éppen fordított logikával működik, nem akarja engedni, hogy a rezidens önmaga irányítsa az életét.

Márpedig az életem irányítását számtalanszor megpróbálták kivenni a kezemből itt, a Nursing Home-ban is. Például azzal az ürüggyel, hogy ők jobban tudják, milyen papírokat és hogyan kell kitölteni a nyugdíjigénylésem ügyében. Megbíztam bennük, rájuk is hagytam a dolgot, de amikor négy hónap után sem történt semmi, végképp elegem lett, és kivettem a Nursing Home kezéből az ügyintézést is. Megtiltottam még azt is, hogy helyettem, a nevemben bármilyen kérvényt beadjanak, mert azzal, amit addig csináltak, többet ártottak, mint használtak. Még most is azért kell küzdenem, hogy amit a Nursing Home az ügyintézésével elcseszett, azt helyrehozzam. De odáig már sikeresen eljutottam, hogy a Social Welfare elkezdett folyósítani egy alapösszeget, és most azon dolgoznak, hogy amitől eddig elestem, azt is valahogy megkaphassam. (De az önállóságomat látva legalább a Nursing Home kussol, mert én két-három hét alatt kijártam magamnak azt, amit ők négy hónap alatt nem voltak képesek elintézni.)

Mindezt csak azért tartottam fontosnak leírni, hogy bizonyítsam, a sztrók után nem lettem/váltam fogyatékossá. Az lehetséges, hogy lassabban forog az agyam, és a szellemi teljesítményem sem éri el a korábbi szintet (ezen a téren én magamat is önkritikusan szemlélem), de igenis épelméjű vagyok! Sőt, lehetséges, hogy ideges természetű vagyok, de nem kell fölidegelni azzal, hogy hülyének néznek!

A továbbiakban arról szeretnék írni, hogy milyen megalázó helyzeteket teremt a sors azok számára, akiket szellemileg nem teljes értékűnek (azaz fogyatékosnak, ill. bolondnak) tételez fel a környezete.

A rezidens megalázásának reflexe

A nővér szakmában ez a magatartás szabályszerű reflexként alakul ki. Az ápoló és a nővér észre sem veszik, mikor válik a tevékenységük megalázóvá, ezért önszántukból szinte tenni sem tudnak ellene. A tulajdonos és a menedzsment feladata volna megkövetelni az alkalmazottaktól a tiszteletteljes magatartást a rezidensek felé. Ha ezt nem teszik, akkor automatikusan alakul ki a lekezelő viselkedés. Ennek pedig egyenes következménye, hogy a Nursing Home-ban élő idős emberek helyzete alapból megalázó. Ezt a közösségnek/társadalomnak kötelessége felismerni!

Az idős, beteg embert sokan összetévesztik a szellemi fogyatékossal, sőt akadnak, akik vissza is élnek ezzel a lehetőséggel. Gondoljunk csat „Ratched nővér” típusára, aki a státuszát arra használta, hogy uralkodjon a környezetén! Teljesen általános jelenség a „szakmában”, hogy az idős embert infantilis gyerekként kezelik. Egészen nyíltan felismerhető ez a „good boy/good girl” megszólításban – nálunk, az intézményben is. Holott a 80 éves bácsinak/néninek a 30 éves nővér nemcsak a gyereke, de akár az unokája is lehetne. Az életben mindennapos jelenségként találkozhatunk ilyesmivel. Az önérzetes rezidens nem fogadhatja ezt el. De mondhatnám azt is, hogy annak a nővérnek, akinek van saját önérzete, eleve nem volna szabad megengednie önmagának, hogy másokat az önérzetében sértő módon viselkedjen: mert neki tisztában kell lennie azzal, hogy mit jelent az emberi önérzet!

Egy sor más „apró dolgon” is felismerhető a tisztelet hiánya. Fél évvel ezelőtt még nem találkoztam vele, de mára teljesen általánossá vált – elsősorban a hölgyek részéről – a „My love” (szerelmem) megszólítás. A nővérek egymástól eltanulják az ilyen jópofának vélt dolgokat. „Good boy” eddig még nem voltam, de „my love” már igen. Nagyon nem lelkesedek érte, s mivel más módon nem tudom kivédeni, inkább kerülöm a hölgy társaságát.

Az utóbbi napok fejleménye, hogy felütötte a fejét a „guy/guys” (srác, hapsi, pasas, faszi – ennyi talán elég is a sok jelentés közül) szó használata a Nursing Home közösségi életében. De ide sorolható akár a „lad” (legény) is. Számomra nagyon visszatetsző „bizalmaskodás” az ilyesmi. Fiatal nők helyében én nem engednék meg magamnak ilyen szavakat. De itt nincs senki, aki felhatalmazva érezné magát, hogy az idős emberek nevében „kikérje magának” ezt a stílust.

Persze nem kell mindent túl komolyan venni (van olyan is, amit igenis kell!), de úgy vélem, hogy az alkalmazottak „nevelésére” gondot kellene fordítani! Maguktól nem tanulják meg a helyes viselkedési szabályokat. A legfontosabb volna persze észrevenni, ki hogyan fogadja az ilyen szavakat, és ahhoz kellene alkalmazkodni!

A Ratched nővér szindróma

A nővér szakmában kifejezetten foglalkozási ártalomként alakul ki a Ratched nővér szindróma. Magam neveztem így el. Nem kell hozzá más, mint egy kevéske uralkodási vágy és valami szakmai végzettséget igazoló irat, ami a pozíció betöltésére feljogosítja a munkavállalót. Illetve sokszor még az sem. Aki hajlamos rá, annál szinte törvényszerűen alakul ki a szindróma.

Louise Fletcher Ratched nővér szerepében (Száll a kakukk fészkére) - Engem szinte lenyűgöz ez a hideg, megsemmisítő tekintet!

A szindróma alapja az a mentalitás, hogy „everybody wants to rule the world” (mindenki uralni akarja a világot). Vagy legalább a világnak azt a kis szeletét, amelyben él/dolgozik. Fél éves kényszerű kórházi tartózkodásom alatt megfigyeltem, hogyan alakul ki a kórházban a nővérek között az önigazoló logika, amely így hangzik: „mert ez kórház!”. Értsd, ahol a orvos/nővér parancsol a páciensnek. S ahol az orvosnak/nővérnek mindig igaza van. Akkor is, ha nincs. Ezzel minden el is van intézve. A „szabályokat” a nővérek hozzák meg, a páciensnek csak egyetlen lehetősége van, feltétel nélkül betartani azokat. Rossz magyarsággal a kérdés mindössze annyi, hogy „megszokik vagy megszökik” a páciens. Mármint, ha volna hova szökni a kórházból. A hivatkozott filmben a „Főnök” az intézetből való szökés után a kanadai vadonba menekül. Sajnos ez a lehetőség nem mindenkinek adott, nincs mindenütt kanadai vadon.

Erről szól a „Száll a kakukk fészkére” című regény és a belőle készült film. Mindkettő világsikert aratott. Azt nem tudom, hogy a regény megjelenése (1962) óta a pszichiátriai gyógykezelésben alkalmaznak-e még lobotómiát, illetve elektrosokk terápiát [a Wikipédia szerint igen], de korrekt válasz hiányában is nyugodtan kijelenthetjük, hogy bárhol a világon, a fejlett polgári demokráciákban is, a pszichiátriai intézetekben és kórházi osztályokon a mai napig is a fasiszta diktatúrákat megszégyenítő orvosi önkényuralom működik. Saját tapasztalatom szerint ez a kijelentésem tökéletesen helytálló még az általam olyan nagyra tartott Írországra vonatkoztatva is.

Ezt az állításomat egyetlen tényre alapozom. Hogy igazam van-e, bárki megítélheti saját maga. A beteget, illetve a betegnek vélt személyt (mert az orvos is tévedhet) a pszichiáter bírói ítélet nélkül akár életfogytiglan tartó szabadságvesztésre ítélheti, ami ellen még fellebbezésnek sincs helye. Ráadásul az orvos ezt az „ítéletet” tudatos rosszindulatból, előre megfontolt és aljas szándékkal is „elkövetheti”. Ez idáig mind megtörtént velem – Írországban. Még bizonyítani is képes vagyok, hogy ez megfelel a valóságnak. S ha nem teszem, csak azért van, mert mi értelme volna. Mit nyerek vele?

A pszichiáter célja, hogy megtörje az akaratodat. De mi van akkor, ha a „kezelésbe” őrülsz bele? Utólag ki állapítja meg, hogy pontosan mi történt, és ki a felelős azért, hogy a beteg elméje elborult? A kórházban töltött öt hónap, és az azt követő fél éves Nursing Home kezelés során végig tisztában voltam vele, hogy mikor romlott, és mikor javult a mentális állapotom. Volt pillanat, amikor magam is adtam esélyt annak, hogy beleőrülök. Teljesen tudatosan állítom, hogy a kórházban töltött öt hónap többet ártott, mint amennyit használt. Még akkor is ezt mondom, ha az ír orvosoknak köszönhetően túléltem egy sztrókot és egy szívműtétet. De hoppá! A sztrókban is benne volt az ír egészségügy keze…

Határozott véleményem az is, hogy a mentális állapotom javulása kizárólag a saját erőfeszítéseim eredménye volt, sem a kórház, sem a Nursing Home ebben semmilyen közreműködést nem vállalt. Sőt, ahogyan a „szakemberek” érzékelték az erőfeszítéseim eredményét, szabályszerűen félreálltak, mintha azt mondanák: ha te jobban tudod, hogy kell csinálni, akkor csináld magad!

Az én háborúm: szabadságharc és függetlenségi háború egyszerre

Amit a pszichiáterek ellen vívtam, az kimondottam szabadságharc volt, és szó szerint a szabadságomért küzdöttem. A tét az volt, hogy visszanyerem-e a szabadságomat. Ez tartott 2016. október 12-től 2017. február 24-ig, amikor közölték velem, hogy a kórházat előzetes bejelentés alapján elhagyhatom. Véglegesen 2017. március 21-én hagytam el a kórház (pszichiátria) épületét, és kerültem elhelyezésre a jelen körülmények között egy Nursing Home intézményben. De a rémálom, a rettegés a pszichiátriától a mai napi bennem él. A félelem, hogy innen ugyan soha nem szabadulok ki. És a félelem, hogy ma ugyan mit csinálnak velem! Volt pillanat, amikor fölkészültem a végsőkre is!

Ezt az első kört győzelemmel zártam, 2017. március 21-én végre elhagyhattam a kórházat, és egy Nursing Home-ban nyertem elhelyezést. A küzdelmem ezzel még nem ért véget, mert amit eddig a kórházi nővérek csináltak velem, azt most a Nursing Home nővérei folytatják. Ezt a küzdelmet én függetlenségi háborúnak nevezem, amit pitiáner nővérekkel és beteggondozókkal kell megvívnom a folyamatos intervenciós kísérletekkel szemben, a privát szférámat védve. Ebbe a kategóriába minden belefér, akár a szadista főnővér aberrációja is, de az általános eset mégis a piti kis beosztott nővér egészen primitív bunkósága. Legyinthetnénk rá, de ilyenből sajnos sok van, ezért nehéz elviselni. Nem szabad elfelejteni, hogy már közel egy éve halmozódnak az ilyesféle sérelmeim.

Hogy mit nyerek vele, ha a sérelmeimet szóvá teszem?  Az önbecsülésemet nyerhetem vissza! Az önbecsülésemet, amit az ír(országi) orvosok és nővérek a porba tapostak. Számomra nem elég a tudat, hogy a történtek után egy orvos a sok közül (négyszemközt) bocsánatot kért tőlem a meghurcoltatásaimért. Ettől még egy huszadrangú „carer” (beteggondozó) elkövetheti ugyanezt az agressziót ellenem akár naponta. Mint ahogy el is követik… Innentől kezdve már azt sérelmezem, hogy a Nursing Home, mint intézmény a maga tekintélyével nem áll mögém, és nem véd meg. Mert ez egyáltalán nem privát probléma…

A Ratched nővér szindróma éppen arról szól, hogy milyen agresszió várható a hatalommániás piti kis cézároktól. Ez nem az értelmes gondolkodó emberek „defektje”, mert azoknak nincs szükségük arra, hogy nagyobbnak mutassák magukat a valósnál, hanem az aberrált lelkű, kisebbrendűségi érzésben szenvedőké. Hogy jobban érthető legyen, egy konkrét példán szemléltetem.

Georg nővér és az altató

Ebben a történetben Georg nővér is valós személy, ahogyan mindenki más. A keresztnév sem kitalált, a viselője hímnemű. Egy „fiatal felnőttről” van szó egészen friss szakmai tudással és hiányos polgári neveltetéssel. Ez utóbbi is csak azért fontos, mert sem a szülei, sem a tanárai nem tanították meg az általános udvariassági szabályokra. Következésképpen Georg nővérnek semmilyen gondot nem okoz „ajtóstól rontani” a házba. Ettől ő nagyobbnak/fontosabbnak érzi magát. Ez lényeges szempont, kell az önérzetének.

Georg nővérnek senki nem tanította meg, hogy amikor bemegyünk valahova, akkor illik kopogni. Még akkor is kopogunk, ha nem várunk a válaszra, hanem benyitunk. A fiatalember nyilván nem érti, hogy kellemetlen helyzetbe is kerülhet, amely a másik fél számára megalázó. Például, ha a bent tartózkodó személy éppen pucér. Lehetőséget kell adni neki, hogy reagáljon a kopogásra. Az ilyen magatartást a nővérek a kórházakban sajátítják el, mivel a kórterembe nekik szabad bejárásuk van. Innen már egyszerű a dolog, az alkalmazotti fluktuáció révén terjed ez a fajta „szakmai ártalom” a Nursing Home jellegű intézményekben is. Pedig a Nursing Home számára a „vevői elégedettség” alapvető fontosságú szempont, lévén a piac nyitott és a verseny erős. De Georg figyelmét erre senki nem hívta fel.

Szóval Georg nővér elhatározta, hogy megmutatja, ki az úr a háznál. Az egyik műszakban ugyanis ő osztja a gyógyszereket (na, ez a kevés munkakörök egyike, amihez szakmai képesítés kell). Számára ez egy lehetőség, hogy uralkodjon mások felett. Nem tetszett neki, hogy előbbre szerettem volna hozni az esti gyógyszerosztás időpontját. A szobatársam ugyanis este 7-kor vonul el lefeküdni, ezért kértem este 7 órára az altatómat. Egyedül ezt kellett este bevennem, az összes többi pirula a reggeli gyógyszerosztásnál esedékes.

Georg nővérnek a begyében voltam tehát, ezért elhatározta, hogy nem szolgálja fel nekem az altatómat este 7 órakor, hanem megszívat. Megteheti, elvégre a nővér nagyúr. Hogy képzelem, hogy én akarom megmondani neki, mikorra kérem az altatót? Majd ő megmondja nekem, mikor KELL bevennem! Egész héten szisztematikusan játszott az idegeimmel, és várakoztatott. Nem kaptam meg az altatómat, csak 8 órakor. Következésképpen 9 óra felé tudtam csak elaludni. De Georg nővérnek nem számít semmit, hogy ezzel beleavatkozik a biológiai ritmusomba. Meglehet, hogy éppen ezt is akarta. Hiába mondta az igazgató, hogy a gyógyszert a rezidens igényei szerint kell kiadni.

Szóvá tettem, hogy legkésőbb este 7 órára kértem az altatót. Korábban hozhatja bármikor, akár egész délután, de nem később, mint este 7 óra. Georg pimasz vigyorral az arcán azt válaszolta: meg is kapom, „ha lehetséges”. Ez a pimasz vigyor számomra sokatmondó volt. Naná, hogy nem kaptam meg a pirulámat egész héten, csak 8 óra felé. Vélem, a feladat teljesítése „lehetetlen” volt nemcsak pontban 7 órakor, de 7 óra előtt is. Szerintem nem tévedek, a következtetésem logikus: Georg szándékosan intézte úgy, hogy az nekem kellemetlen legyen.

A következő két napon Georg nővér szabadnapos volt. Este 7 órakor egy másik nővértől előírás szerűen minkét napon meg is kaptam az altatómat. Vagyis semmi lehetetlen nincs a feladatban. Neki szóvá tettem, hogy Gyuri nővér szándékosan nem szolgálja fel az altatót, hanem meg akar szívatni. Kértem tőle, hogy következő napokon se Georg nővértől kapjam a gyógyszert – annak ellenére, hogy újra ő lesz műszakban. Ugyanezt a kérésemet elmondtam a főnővérnek is. Meg is indokoltam a kérésemet. Ekkor már teljesen biztos voltam benne, hogy a következő napon botrány lesz. Tudtam, hogy nem fogom megkapni az altatómat, de azt is tudtam, hogy mit lesz válaszlépésem. Jó alaposan átgondoltam előre…

Este türelmesen várakoztam Georg nővérre, aki a szokásos késedelemmel hozta az altatómat. Látszott rajta, hogy nincs magánál az idegességtől, amikor szokása szerint kopogás nélkül berontott a szobámba, azonban én már az ajtóban álltam, elzárva előle az utat. Georg rögtön agresszívan kezdte. „Hogy képzeled te, meg akarod szabni, hogy mikor hozzam az altatót? Te akarsz parancsolni nekem?” Mire én csak ennyit mondtam: „takarodj innen! Kifelé!” Erre ő: „te engem innen nem dobhatsz ki, én nővér vagyok!” Erre jött a válaszom, amivel előre készen voltam. „Nem-e? Öcsi, elfelejtettél kopogni! És ha te egy tahó bunkó vagy, akkor nem vagyok köteles beengedni a szobámba! Érted?” És úgy bevágtam az ajtót, hogy a vakolat is leesett. De az ajtó közvetítésével Georg is kapott egy akkora „löketet”, hogy a fal adta neki a másikat. A zárat pedig rögtön ráfordítottam, így Georg hiába feszült neki az ajtónak, azt csak betörni lehetett volna. Ezt a fiú is azonnal belátta az első kísérletnél. Az erőszakos rongálást pedig nem merte vállalni. Inába szállt a bátorsága.

Az altatóról pedig még aznap este lemondtam, hogy egyértelmű legyen: semmilyen pirulával nem hagyom magamat megzsarolni! Viszont a menedzsment figyelmét erre a zsarolási kísérletre felhívtam. Hozzátéve, hogy egyes alkalmazottak az altatóval kereskednek!

Az esetből én is levontam a tanulságot: Georg nővér nem csinálná ezt, ha nem érezné maga mögött a menedzsment védelmét. Azaz a menedzsment magatartása enyhén szólva kétszínű, mert engem az egyetértésükről „biztosítottak”. De simán el tudom képzelni, hogy mit mond a menedzsment Georg nővérnek, amikor behívják „elbeszélgetésre”. Azt, hogy rá kell hagyni mindent a rezidensre, mert „bolond”!

Sok kicsi sokra megy

Ezer más apró jele van annak, hogy sem a kórház pszichiátriai osztálya, sem a Nursing Home nem gyógyítani akarja a beteget/ápoltat, hanem legfeljebb csak elkülöníteni, hiszen belőlük él! De ez a dolognak csak az üzleti része. Az ápoló és az ápolt kapcsolatáról azonban nyugodtan elmondhatjuk, semmi garancia nincsen arra, hogy az ápolt a „beteg” és az ápoló az „egészséges”. Ha magát az idős kort nem tekintjük betegségnek (mert az egy állapot), akkor ez az állításom egyértelműen igaz!

Szinte másról sem szól az egész cikkem, mint arról, hogyan akarja megalázni az ápoló az ápoltat, hogyan akarja megmutatni, hogy ki az úr a háznál. Senki meg nem kérdezi a rezidenst, hogy kér-e még egy kis levest, vagy netán egy pohár vizet. A tányért úgy veszik el előled, hogy még le sem tetted a kanalat. Persze tudom, ha a rezidens éhes marad, akkor nagyobb a profit. De a mosoly (elvileg) nem kerül pénzbe, és azt a keveset, amit az asztalra tesznek, lehetne kedvesebben is felszolgálni.

Itt jutunk el oda, hogy a rendszernek a jellemző vonása a „free smile” és a kedvesség hiánya, helyette mindenki uralkodni akar rajtad. Mondanám, hogy tisztelet a kivételnek, ha volna olyan. Nálunk még a főnővér is kopogás nélkül jön be a szobába. Hogyan lehet akkor elvárni a beosztott nővértől, hogy ne így tegyen? A kérésemet például, hogy a gyógyszert ne George nővér szolgálja fel, a főnővér is simán ignorálta. Szinte „lehetetlen” elvárásnak tűnik, hogy a rossz beidegződések a dolgozók magatartásában megváltozzanak.

Mindezek miatt a Nursing Home számomra egy olyan hely, ahol az aberrált érzi jól magát. Észre is lehet venni. A rezidensek között is akadnak ugyanis „beteg lelkű” egyedek, akik másokkal szemben élik ki gonoszkodó hajlamaikat, de az ilyeneknek nem lehet szólni, hiszen „beteg”. Akadnak például, akik a „szaros” pelenkájukat a szomszéd szobába dobják be, hogy bosszantsák az ott lakókat. A profitérdek azonban az abnormálissal szemben elnéző, helyette a normálisat bünteti. Nem engedi meg, hogy a kollektíva az antiszociális egyénekkel szemben keményebben lépjen fel. Az ún. rezidens önkormányzat pedig egyszerűen nem létezik.

A Nursing Home számomra olyan helynek tűnik, mint a laktanya (military barrack), ahol pattognak a vezényszavak. Persze a rezidens kárára, mert a konyhás késhet fél órát, akár többet is, de te nem kapsz ételt, ha tíz percet késel.

xxx

A Nursing Home alkalmazottainak és a kórházi nővéreknek egyaránt munkaköri kötelességük a munkájukat a legjobb tudásuk szerint végezni, ezért munkabért kapnak. Az udvarias magatartás (és a kedvesség) a nővérnek ugyancsak munkaköri kötelessége kellene, hogy legyen! Erre való különös tekintettel a nővérnek végképp nincsen joga infantilis gyerekként kezelni a rezidenseket. A lekezelő magatartás nem kedvesség. De fordítva is igaz, a kedvesség soha nem lekezelő.

Alapvető tévedés, hogy egy nővér parancsolhat nekem, aki érett, önállóan gondolkodni és cselekedni képes felnőtt egyén vagyok. Amit ebben a bejegyzésben leírtam, egy sor dolog messze túlmegy azon a határon, amit egy nővér megengedhet magának.

Az írásom terjedelméért az olvasó elnézését kérem, de azt, ami a lelkemet nyomasztja, szerettem volna végre kiírni magamból. Úgy érzem, hogy jó úton haladok a lelki békém visszaszerzése felé.

Remélem, hogy az őszinteségem és a nyíltságom az olvasó tetszését megnyeri! Abban nem kételkedem, hogy az olvasó érti, hogyan lettem kakukktojás a jelenlegi környezetemben.