(Aki őrült, azt) „… le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. (…) őrült, ha további bevetésekre megy, és … egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.”
[Joseph Heller – A 22-es csapdája]
Az ember természetes ösztöne a szabadságvágy. A börtönben sínylődő rab őrült volna, ha ott jól érezné magát, tehát szökni akar. Ugyanez a helyzet a pszichiátrián fogvatartott beteggel is. De ha szökni akar, a pszichiáter rásüti az önkényes ítéletét, hogy „confused”, akinek a zárt osztályon a helye. Pedig lehet, hogy a hiba a pszichiáter készülékében van, és ő a rabja a saját kényszerképzeteinek. Ez a 22-es csapdája a saját esetemre alkalmazva.
Ezzel a logikával csak egy bibi van… A pszichiáter állapítja meg az én diagnózisomat, és nem én az övét… Akkor is ő az „illetékes” az én ügyemben, ha senki nem is kérdezte a véleményét. Elég, ha saját magát „illetékesnek” nyilvánítja. Szerény véleményem szerint nem ártana valamilyen „féket” iktatni a rendszerbe, hogy az „orvosi terror” kialakulásának lehetőségét eleve korlátozzuk.
Rám is kimondták a limericki pszichiáterek, hogy „confused” vagyok, pedig csak annyi történt, hogy a sztrók után kissé össze voltam zavarodva. Azt sem tudtam, hogy milyen országban vagyok. Némi habozás után tippeltem csak Írországra. De, amikor nem tudtam megmondani, hogy milyen év van, akkor teljesen pánikba estem. Hónapokba tellett, mire a hangzása/dallama alapján tippelni mertem a legkisebb lányom születésnapjára – az anyanyelvemen. Ugyanígy sikerült visszaemlékeznem a saját telefonszámomra is, de arra viszont angol nyelven.
Mindezek nem szolgálnak bizonyítékul arra, hogy őrült vagyok. Csupán annyit jelentenek, hogy egyes dolgokra nem emlékszem, mert elfelejtettem őket! De sebaj, majd újra megtanulom!
Ma már csak nevetek az egészen, de akkor, amikor szembesülnöm kellett ezzel, egyáltalán nem volt nevethetnékem. Mára megbékéltem a gondolattal, hogy talán a szakmámat sem tudom folytatni, s hogy mérnöki diplomával bármilyen munkát el kell vállalnom. Már nem érzem tragédiának azt, ami velem történt. Ellenkezőleg, kihívásnak érzem, és újra bizakodóan nézek a jövő elé. Úgy gondolom, hogy a sztrók ellenére erősebb vagyok, mint előtte voltam. Megtaláltam a saját belső békémet!
A B-25-ös repülőerőd a Catch-22 című filmből
A pszichiáterek felelőssége
A pszichiáterekre a mai napig haragszom. Nem rejtem véka alá a véleményemet, hogy kifejezetten felelősnek tartom őket azért, ami velem történt. Nem gyógyítani akartak, hanem büntetni – azért, hogy nem tudták az egyéniségemet megtörni. Ha rajtuk múlott volna, akkor most egy mentális roncs lennék.
Nagyon jól kifejezte ezt Klára főnővérnek (nem tudom, hogy írja a nevét, ezért egyszerűen magyarul írom) a kérdésemre adott válasza. „Mégis, mikor mehetek haza?” – kérdeztem tőle. „Ha rajtam múlik, akkor soha!” – felelte. Ugye egyetértünk, hogy ezekből a szavakból a jóindulat teljes hiánya érződik? Hogy Klára főnővérnek milyen szelektív a memóriája, arra jellemző, hogy jó három hónap múlva, mikor újra találkoztunk, megörült nekem, mint egy régi arcnak. Nem emlékezett rá, hogy ki vagyok, de arra sem, hogyan próbált keresztbe tenni nekem, amikor csak tehette.
„Hogyhogy még mindig itt?” – szegezte nekem a kérdést. Mire a válaszom kissé kíméletlen volt. „Hát nem maga mondta, ha magán múlik, akkor innen soha haza nem megyek?!” Erre már nem tudott mit mondani, sarkon fordult és köszönés nélkül távozott.
Minél tovább voltam fogvatartott rab a pszichiátrián, annál inkább vettem észre magamon a pszichés zavartság jegyeit. Tehát maga a pszichiátria hatott úgy rám, hogy egyre inkább „zavartnak” éreztem magam. Ha még fél évet ott kellett volna töltenem, minden bizonnyal beleőrülök. És erről a pszichiátereknek tudniuk kellett, mert ez a zavartság már nem a sztrók következménye volt, hanem annak a sokknak a hatására alakult ki, amit a pszichiátrián a zárt osztály okozott nekem. De ezt egy pszichiáter soha nem fogja beismerni, pedig mi sem egyszerűbb ennél. Eszembe sem jutott ugyanis megszökni a kórházból, amíg bíztam az ígéretben, hogy „a jövő héten hazamehetek”. Akkor szöktem meg először, amikor kiderült, hogy minden ígéret csak hazugság volt.
Meg kellett tanulnom uralkodni a saját szabadságvágyam felett is! Másképp nem bizonyíthattam be, hogy épelméjű vagyok. Közben újra kellett tanulnom egy sor dolgot, ami egyszerűen csak a kultúránk része, amit más ember hoz magával az iskolából, ami része a neveltetésünknek. A sztrók törölte az alapokat a tudatomból. Nem volt kitől kérdeznem, nem bízhattam senkiben, mindenre nekem kellett a válaszokat keresnem! Nem állt mellettem senki, pedig ezt a támaszt a pszichiátereknek kellett volna nyújtaniuk!
Ezen a helyzeten sikerült úrrá lennem – egyedül! Ma már hiába is ajánlana segítséget egy pszichiáter, mert reflexből elhajtanám. Olyasvalakinek gondolom, akire egyáltalán nincs szükségem. Élősködőnek tartom, aki más emberek pszichés nyűgjein tenyészik. Ennyit a pszichiáterekről…
„Ábrándozás az élet megrontója…” [Vörösmarty Mihály: A merengőhöz]
Nem véletlenül írtam arról, hogy a tudatomban egyre nagyobb helyet kezdtek elfoglalni az álmaim. Szeretek álmodni, sőt álmodozni! A kórházban töltött öt hónap alatt nem is volt másra lehetőségem. Csoda, hogy a tudatomban képződött űrt egyre inkább betöltötték az álmaim? Szerintem nem. Az lett volna a csoda, ha nem így történik.
Észrevettem, hogy nyitott szemmel és fényes nappal is tudok álmodni. Képes voltam hónapokon keresztül, minden éjszaka ugyanazt az álmot folytatni. Magam döntöttem el, hogy miről akarok álmodni. Hát persze, hogy a szabadságról! A végén pedig már nem tudtam különbséget tenni a valóság és az álmaim között. Nem tudtam megmondani, hogy a valóság ismétlődik-e az álmaimban, vagy az álmaim a valóságban. De talán helyesebb, ha úgy mondom, hogy kétszeres intenzitással éltem: az életem egyik fele (a hitem szerint) a valóságban zajlott, a másik fele pedig az álmaimban, de a végén már nem tudtam, hogy a kettő közül melyik a valóság.
Volt olyan álmom is, amelyben azt álmodtam, hogy álmodok. Biztosan tudom, hogy álom volt, mert álmomban elhagytam a Ward (az osztály) körletét, és átléptem a képzeletem világába – egy olyan ajtón keresztül, amely csak a képzeletemben létezett. A valóságban is van ajtó azon a helyen, de állandóan zárva van, ugyanis egy erkélyre nyílik, amely sehova nem vezet. Viszont az álmomban azon keresztül az utcára lehetett kijutni, és én ki is mentem oda. Naná, hogy az utcára!
A kérdés pedig végig ott motoszkált a fejemben: vajon nem mások manipulálják-e a tudatomat? Meg is adtam a válaszomat a kérdésemre: de igen, és ezt bizonyítani is képes voltam! Tulajdonképpen innen datálható a mentális felépülésem. Innentől kezdtem az egész gondolatvilágomat teljesen tudatosan felülvizsgálni, hogy mi az, ami nem a valóságon alapul, hanem álmokon. Na, ezt csinálja valaki utánam!
Mivel manipulálható egy beteg ember tudata?
Bármivel. Egy sztrók után az ember olyan, mint a gyerek, naiv és hiszékeny. Bármit el lehet hitetni vele, és ezzel vissza is lehet élni. Az agyvérzés során egyes memória területek „törlődnek” az agyban. Lehet, hogy csak átmeneti ez az állapot, és bizonyos képességek idővel helyreállíthatók, de az is lehet, hogy nem. Viszonylag könnyen megtanultam újra járni, de az egyensúlyérzékemet majd két hónapig kellett fejlesztenem. Nem tudtam egyenes vonalon menni. Ez apróságnak tűnik, de kötéltáncos már egészen bizonyosan nem leszek.
De beszéljünk a szellemi képességekről is! Szinte teljesen elfelejtettem angolul, és majd egy év kellett hozzá, hogy a korábbi szintet elérjem. A szókincsem jelentős része egyszerűen elveszett. Ráadásul, ha ideges vagyok, az agyam szinte leblokkol. De azt is észrevettem, hogy ilyenkor elkezdek szédülni. Ebből gondolom, hogy az agyam vér- (és oxigén) ellátása nem kielégítő. Sajnos Írországban nem találkoztam olyan orvossal, akivel erről a kérdésről konzultálhattam volna. Ez a probléma még ma is fennáll.
Sajnos azt sem tudom megmondani, hogy a hosszú évtizedek alatt elsajátított szakmai tudásom vajon megsínylette-e a sztrókot, és ha igen, milyen mértékben. De a térlátásom teljesen elveszett – amire pedig a műszaki rajzban nagy szükségem volna. A Nursing Home épületében közlekedve néha még ma is meg kell állnom, hogy átgondoljam, hogyan juthatok el az „A” pontból a „B” pontba.
Mindezeket csak példaként említem. Viszont fontosnak tartom elmondani, hogy mennyire hiányzott a kórházban az értelmes szellemi tevékenység lehetősége, például az írás és olvasás. Az embernek szüksége van arra, hogy az elméjét tornáztassa, máskülönben „elsorvad” az agya. Szemüveg nélkül nekem már nem megy sem az írás, sem az olvasás, az újságban is legfeljebb csak a címeket tudom elolvasni. Gyakorlatilag a TV képernyőjét sem látom, emiatt nem is nézem. Egyedül a számítógép az, amit érdemben használni tudok, mert a betűméretet a látásomhoz tudom igazítani.
Amikor én írásról beszélek, akkor a blogolásra gondolok, a szellemi tevékenység alatt én minimálisan ezt értem. Ez tartja működésben az agyamat, és ez teszi lehetővé, hogy képes legyek rendezni a gondolataimat. Azaz nem pusztán helyesírási gyakorlatról van szó.
Most pedig következzenek példák arra, hogyan lehet a kiszolgáltatott és mentálisan beteg emberek tudatát manipulálni!
Amatőr színjátszó csoport a pszichiátrián
A pszichiátrián működött egy amatőr színjátszó csoport, amely úgynevezett szerepjátékokat rögtönzött a betegek közreműködésével. Aki maga is tagja volt a csoportnak, azok tudták, hogy ezek csak játékok, mert a szerepeket egymás között meg kellett beszélniük, de a többieknek erről fogalmuk sem volt. Én sem tudtam róla. Vagyis a játék ténylegesen az ő kárukra folyt, rajtuk nevettek a többiek. Hogy milyen játékokról volt szó? Erre is írok példákat.
Eljátszották például, hogy a kórház épületét (líbiai?) terroristák szállták meg, akik az akciójuk végén kollektív öngyilkosságot követtek el. Ez volt a legelső „élményem” a zárt osztályon, Limerickben. Az egész történetnek az adott hihető színezetet, hogy az ápolók között volt néhány arab kinézetű, illetve feketebőrű srác is, akik közül többen is csak törve beszélték az angolt. Az amatőr színjátszók azon élvezkedtek, hogy a naiv és tudatlan közönség egy része – köztük én is – bevette ezt a mesét. Vigyázzba állítottak bennünket, és nem engedtek leülni. Tilos volt kimenni a WC-re, volt, aki bevizelt. Ők pedig azon élvezkedtek, hogy a megfélemlített embereket milyen rémületben tudják tartani. Marha jó mulatság azon élvezkedni, hogy a másik ember bevizel!
Jó két hónappal később röhögve el is mesélték, milyen mókás volt látni, hogy felnőtt emberek miként reszketnek a félelemtől. Ők meg egymás között fogadásokat kötöttek, hogy ki lesz az első, aki pszichésen összeomlik. Véleményem szerint ez egy aberrált játék volt!
Az amatőr színjátszó csoport tagjai roppant büszkék voltak magukra, hogy ilyen nagyszerű játékot fundáltak ki. Föl sem merült bennük, hogy visszaélnek a helyzetükkel, megalázzák a naiv és tudatlan résztvevőket. Büszkén állították, hogy ez a játék valamiféle pszichoterápia volt, bár nem értem, hogyan lehet ártatlan emberek pszichés összeomlására fogadásokat kötve „terápiának” feltüntetni a dolgokat.
Mellesleg jegyzem meg, hogy az egész „terápián” egyetlen pszichiáter sem vett részt, azaz hiányzott az orvosi felügyelet! Nővérek részt vettek ugyan a szerepjátékban, de a nővér nem rendelkezik orvosi végzettséggel. A nővér jelenléte tehát nem pótolhatja az orvosi jelenlét hiányát.
Utólag világosan látom azt is, hogy ebben a szerepjátékban aránytalanul hangsúlyos szerephez jutottak kifejezetten alulképzett személyek, egészségügyi segéd- és betanított munkások, amilyen általában a „migráns” munkaerő – tisztelet a kivételnek! De a kivétel sajnos itt is erősíti a szabályt.
Még annyit tennék hozzá, azt én tudom, hogy bennem milyen félelmet ébresztett ez a „sokkterápia”. Ugyanakkor nem hiszem, hogy a sokk mindenkiben azonos reakciót vált ki. Lehet az én véleményem is túlzó, de szerintem ez egy kifejezetten felelőtlen játék volt.
Azt, amivel Limerickben találkoztam, az orvostudomány szégyenének tartom, hogy ilyesmi a modern világban megtörténhet, illetve egyáltalán előfordulhat. Nem találkoztam egyetlen pszichiáterrel sem a környezetemben, aki tudatában lett volna annak, hogy az University Hospital Limerick területén betegek tömegeit tartották koncentrációs táborra jellemző viszonyok között – tartósan félelemben. Senki nem vizsgálta azt, hogy ez a tartós félelem hogyan hat a betegek pszichés állapotára. Jómagam ezt barbárságnak nevezem, a benne részt vevő pszichiátereket pedig a náci orvosokhoz hasonló háborús bűnösöknek tartom. Bár itt háborúról szó sem volt.
A szerepjátékokról általában
Más alkalmakkor is volt olyan benyomásom, mintha szerepjátékokban vettem volna részt. Volt olyan eset, amikor mentőautóval utaztattak, melynek során különböző „élményeken” mentem keresztül. Nekem azt mondták, hogy Észak-Írországban jártunk, amit meglehetősen kételkedve fogadtam. Ha ezek szerepjátékok voltak, akkor azokat széleskörűen alkalmazták, ami szervezettséget feltételez.
A legerősebb kifogásom a szerepjátékokkal szemben azonban az, hogy határozottan igénylem az igazság ismeretét. Ha rájövök arra, hogy megrendezett előadásról van szó, akkor kontraproduktív a dolog, azaz ellenkező hatást vált ki. Minimálisan szükségem lett volna arra, hogy amikor a „színjáték” véget ért, akkor feloldják a bennem lévő görcsöket. Ekkor kellett volna elmondani, hogy ezek előre megrendezett előadások voltak, amivel ez és ez volt a céljuk. Értelmes ember vagyok, megértettem volna egy ilyen közlést – ha mögötte jóindulat (és gyógyító szándék) húzódik meg. De azzal, hogy nem mondták el az igazságot, a mögöttes jóindulat meglétét ki is zárhatjuk. Lényegében tudatták velem, hogy „hülyének” néztek. Ez vált ki nálam kontraproduktív hatást.
Mindennek következtében a történéseket, amelyeket a tudatom 2016. november és 2017. márciusa között rögzített, szigorúan felül kellett vizsgálnom, hogy nem megrendezett előadásról van-e szó! S ha fölmerült a legkisebb gyanúja annak, hogy a tudatomat manipulálták, akkor az értelmem azonnal „eldobta” az emléket. De ezzel a dolog még nem ért véget. Az értelmem eldobott minden emléket, amely a pszichiáterekkel valamilyen módon kapcsolatba hozható volt. Ez lett az eredménye a tudatommal való manipulációknak.
Szélsőjobboldali vitakör a pszichiátrián
Nevezhettem volna „terrorista”, vagy „neonáci” politikai vitakörnek is, hiszen Írországban vagyunk, ahol az IRA igencsak otthon érzi magát. Ember legyen a talpán, aki az IRÁ-t a terroristáktól, vagy a neonáciktól meg tudja különböztetni! De nevezhetjük őket egyszerűen „szélsőjobboldalinak”, így már biztosan nem lehet senkinek sem kifogása a jelző ellen.
Az eset, amit elmesélek, a legutolsó élményem volt, amelyet a limericki kórházban éltem át. Ez éppen olyan intenzíven megélt „élmény” volt, mint az amatőr színjátszó csoporttal való találkozásom. S bár korábban megfogadtam, hogy történjen bármi, de nem hagyom magamat provokálni, és többet nem folyok bele semmilyen véleménynyilvánításba, mégsem tudtam megállni, hogy ne tegyem szóvá a dolgot. Úgy éreztem, hogy az emberi tartásomat veszíteném el, ha nem szólok.
Megjegyzem, hogy legalább két napig vívódtam ezen a kérdésen, hogy szóljak, vagy ne szóljak. Úgy éreztem, ha most szólok, mindent kockára teszek, amit eddig elértem a helyzetem javításáért. Már szabad eltávozásom volt a zárt osztályról, akár minden nap kimehettem a városba a kórházból, volt hát mit kockáztatnom. Már tudtam, hogy a kórházból ki fognak engedni, csak arra kellett várnom, hogy a Social Welfare megfelelő elhelyezést tudjon biztosítani a számomra egy Nursing Home-ban. Ezt mind kockára tettem, mégis úgy éreztem, hogy szólnom kell!
Történt ugyanis, hogy a kórtermünkben esténként a nővér gyakornokok tartottak politikai vitakört, amelyre a kórház más osztályairól is érkeztek látogatók. Az elején pár alkalommal én is részt vettem ezeken a vitakörökön, de a beszélgetésbe nem folytam bele – lévén, hogy idegen vagyok. Igen ám, de a legutolsó pár alkalommal olyan témáról volt szó, hogy nem hagyhattam szó nélkül.
„Mert ez hospitál!” Erről folyt a vita, ez volt a visszatérő refrén. Az egyik szobatársunk volt a vita témája, egy 83 éves farmer. Hatalmas termetű, erős fizikumú férfi, aki az idős kora ellenére is nagyon jól tartotta magát. Tíz évvel ezelőtt egy szívműtéten esett át, amiből kiválóan felépült. Ugyanolyan műtéti heg van a mellkasán, mint nekem, azaz sorstársak vagyunk. Egész életében keményen dolgozhatott, ez meg is látszott a kondícióján. Olyan ember benyomását keltette, aki megszokta, hogy ő a családfenntartó. Megszokta a szabadságot, hogy senki nem parancsol neki. A saját maga ura volt.
Igen ám, de ez a helyzet megváltozott. Kezdett útjában lenni a családjának. A felesége (és a gyerekei) szerették volna elvenni tőle a jogot, hogy beleszólhasson a farmgazdaság ügyeinek az intézésébe, az öreg viszont ellenállt. Nem akarta hagyni, hogy kisemmizzék. Nem értette, miért akarják mentálisan nem beszámíthatónak nyilvánítani. Nem értette azt sem, hogy minél jobban felhergeli magát, annál több ürügyet szolgáltat a családjának arra, hogy vele szemben eljárjanak. Kezdett valóban bolondnak látszani. A kórházban is egymást követték a botrányos jelenetek (például a saját ürülékét az egyik nővér arcába kente).
Természetesen ebbe a kérdésbe egyáltalán nem kívánok beleszólni, még hozzászólni sem. Ez a család belügye, nem tartozik rám! De az igen, hogy miért kell ezt a kérdést a nyilvánosság előtt kiteregetni! Nem lett volna szabad hagyni, hogy ez megtörténjen! Annak a mondatnak sem lett volna szabad elhangzania, hogy „Mert ez hospitál!”! Legalábbis nem olyan összefüggésben, ahogyan az elhangzott, hogy a nővér-tanoncok szerint az ilyen beteg baját jól el kellene látni, azaz móresre kellene tanítani! Javaslatot is tettek rá, hogy „meg kellene pokrócozni!”. Indoklás: „Mert ez hospitál!” Csakhogy ez illegális vélemény, aminek nincs helye egy kórházban! „Mert ez hospitál!” Ki a jogosult eldönteni, hogy mi a dolga egy kórház egészségügyi alkalmazottainak?
Egy darabig csak hallgattam ezeket a „véleményeket”, de a vérnyomásom egyre emelkedett, végül nem bírtam tovább, és kifakadtam. Nagyjából ilyesmiket mondtam meglehetősen indulatosan:
„Hát éppen azért nem szabad bántani az öreget, MERT EZ HOSPITÁL! Hát nem értitek? Mitől vagytok akkor ti különbek a náciknál? Az öreg ugyanis – ha beteg, akkor – mentálisan beteg, őt gyógyítani kell és megnyugtatni! Hát hol gyógyítsák a beteget, ha nem egy hospitálban? Vagy szerintetek is arra való a hospitál, hogy ott ragasztószalaggal az ágyhoz kötözzék a beteget, és a száját is leragasszák, ha kiabál?” Mert bizony ilyenek is történtek nálunk, a kórházban, szemtanúja voltam!
„Egyáltalán milyen jogon jöttök ti ide szítani a hangulatot és uszítani egymást egy beteggel szemben? Menjetek oda vissza, ahonnan jöttetek, a saját osztályotokra! Pisis nővér-tanoncok vagytok pár hónap szakmai gyakorlattal. Azt hiszitek, hogy mert pelenkát már tudtok cserélni a magatehetetlen betegeken, már rögtön az észt is oszthatjátok itt?” De itt még egyáltalán nem ért véget a mondókám.
„Az öreg joggal érzi úgy, hogy idegenek beleavatkoznak a gazdasági ügyeibe. De ha ilyesmi történik, azt bizony igen nagy valószínűséggel éppen ti követitek el. Honnan veszitek a bátorságot ahhoz, hogy az öreg diagnózisát megállapítani elhivatottnak érzitek magatokat? Nekem ehhez semmilyen orvosi képzettségem nincsen. Nektek van?”
Persze akkor, ott nem tudtam ilyen értelmes szavakba önteni a véleményemet, mert az indulattól csak hebegtem-habogtam. De mondtam a véleményemet vagy húsz percig, nem mert közbeszólni senki. Ettől függetlenül értette mindenki, hogy mit akarok mondani, aki ott volt.
Ahogy befejeztem a mondókámat, dermedt csend lett. A „neonáci” politikai vitakör ezennel véget is ért, a fiatalok szépen elkotródtak. De távozás előtt még foghegyről odaszóltak nekem, jó lesz, ha vigyázok magamra, mert én is kaphatok! Többet nem láttam őket, de aznap éjjel bizony vártam a pokrócozást. Hála istennek talán egy hét sem telt el, és megkaptam a Nursing Home-beutalómat.
Nem jött senki pokrócozni, de a bennem lévő félelmet azért át kellett élnem! A kérdésem pedig a mai napig is jogos: vajon más jóérzésű ember miért nem mert megszólalni a vitában? Talán csak nem azért, mert ők is félnek? Én nem akarok félelemben élni!
Z á r s z ó
A történet egy évvel azt követően ér véget, hogy a sztrókot elszenvedtem. Ugyan még egyáltalán nem rendeződött minden, de lassacskán látom a jövőmet is. Sikerült kiharcolnom, hogy visszakapjam a nyugdíj jogosultságomat – ráadásul visszamenőleges hatállyal kompenzációban is részesültem, ami az ügyintézés hiányosságai miatt elszenvedett jövedelemkiesésre terjed ki.
Végre elmondhatom, hogy olyan emberek kezében van az ügyeim intézése, akiknek a jószándékában nincs okom kételkedni. Végre a jövőmmel foglalkozhatok, ahogy elterveztem. Olyan munkát keresek magamnak, amit a nyugdíj mellett is végezhetek. És ha ezt a tervemet sikerül megvalósítanom, akkor még lehet pár jó (nyugdíjas) évem.
Visszanyertem az ír egészségügybe és jóléti rendszerbe vetett hitemet, és ennek kifejezetten örülök! Képes vagyok újra örülni annak, hogy Írországban élek! S hogy ezt elértem, elmondhatom, hogy ezért érdemes volt megküzdeni.
Köszönöm az olvasó türelmét, hogy végig követte a történetemet!
