Hogyan lettem kakukktojás?

Valóság és álomvilág – I. rész

2017. szeptember 22. 17:00 - aL..Ex

A valóságnak az agyamban képződő képe

 

 

 

A sztrók után istennek se akarta engedni a környezetem, hogy a „confused” (zavart) lelkiállapotból kiszabadulhassak. Az egyik azért nem, mert ő pszichiáternek érezte magát, és sértette a szakmai önérzetét, hogy nélküle is boldogulok. A másik pedig azért nem, mert nem hagytam, hogy uralkodjon az egyéniségem felett. Ő is pszichiáternek képzelte magát.

Jellemző eset volt, hogy Hannah, a kórházi orvos (occupational therapist) megsértődött rám, mert a gondolataimat írtam le a naplómban, és nem azt, amit házi feladatnak ő adott nekem. Azt kérte tőlem, írjam le, mikor mit ettem, és én nem azt írtam le.  Amikor ezért kérdőre vont, azt válaszoltam, hogy engem nem az étel foglalkoztat, amit megeszek, hanem az, amin töprengek. Gondolkodó lény vagyok, az elmém állapotát pedig a gondolataimon keresztül lehet a legjobban megítélni, nem a gyomromon keresztül. Valami olyasmit érezhetett akkor, ha te jobban tudod, hogy mit kell csinálni, akkor csináld egyedül! A lényeg az, hogy szépen magamra hagyott.

Dehogy tudom nála jobban, hogy mit kell csinálni! De azt igenis jobban tudom, hogy számomra mi az, ami problémát jelent! Az nem jelent problémát, hogy két órával az ebéd után már nem is emlékszem arra, mi volt a menü. Különben is, ha pörköltet ehettem volna, arra biztosan emlékeznék később is, de az „Irish stew” (a pörkölt ír megfelelője) nem lopta be magát a szívembe, a kedvenc ételeim közé. Megeszem, szó se róla, de kedvetlenül, mert semmi pörkölt íze nincs.

 

A sztrókról röviden

Hogy pontosan mikor szenvedtem el a sztrókot, még ma sem tudom. Valamikor 2016 október 7. és 13. között, vagy közvetlenül utána. Október 13-án kerültem kórházba, de akkor még tudtam beszélni és járni is. Vagyis a sztrók java még ezután következett. Ebben a kérdésben tisztán látni azért volna fontos, mert elképzelhető, hogy vagy a mentős, vagy a kórházi orvos terhelték túl a szervezetemet az injekciókkal. De ez a kérdés az orvosokat láthatóan nem érdekelte.

A történtekről Hannah mindössze annyit mondott, hogy baloldali agyvérzést állapítottak meg, és a szemeim fel voltak akadva. De hogy ez mit jelent, fogalmam sincs, Hannah ezt nem magyarázta meg. Arról sem tudok semmit, hogy mennyi ideig voltam önkívületben. Csak azt tudom, hogy amikor magamhoz tértem, egy rácsos ágyban feküdtem, pucéran, a saját ürülékemben. Se orvos, se nővér nem volt sehol…

Az orvosi kezelésnek és a folyamatos pszichiáter jelenlétnek hála az állapotom rohamosan javult. Külön kiemelném a fizioterápiás kezeléseket, amelyek a mozgáskoordinációban voltak nagyon hasznosak, és a beszélgetéseket a pszichiáterekkel, amelyek a helyzetemet segítették megérteni. Kár, hogy vége lett ezeknek! És kár, hogy mindössze talán egy hónapig tartott!

 

A héten hazamehetek

Még 2016. november elején valami számomra teljesen érthetetlen dolog történt, miután hetekig hitegettek azzal, hogy hazaengednek a kórházból. Nagyon örültem ennek a hírnek, és vártam a nagy napot… Ehelyett egyik reggel az ápoló, akiben legjobban bíztam, közölte velem, hogy le is út, fel is út, mehetek, ahova akarok. Csak álltam ott értetlenül, és meglehetősen bamba kérdést tettem fel. „És akkor most mi lesz velem? Hova menjek?” Ez a kérdés jött ki a számon. Mire a válasz: „Oda mész, ahova akarsz. Szabad vagy!”

Összecsomagoltam hát a kis motyómat egy műanyag zsákba, és elindultam a nagyvilágba. Nem erre számítottam. Előszöris vártam volna egy kórházi zárójelentésre, amely eligazít abban is, hogy milyen további kezelésekre van szükségem, és megmondják azt is, hogy hova, kihez kell fordulnom a kórházból távozva. Ebből a kurta-furcsa bánásmódból csak annyit tudtam kihámozni, hogy itt már többet „nincs rám szükség, csak útban vagyok”.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Teljesen lebénultam. Hirtelenjében csak annyi jutott az eszembe, hogy odamentem egy biztonsági őrhöz, és megkérdeztem tőle, hogy akkor most mit csináljak. A biztonsági őr pedig elkezdett telefonálni. Kisvártatva jött is a már említett ápoló, akiben korábban megbíztam. Jót nevetett rajtam, hogy komolyan vettem a „tréfát”. Leültetett egy székre, és azt mondta, hogy majd jön értem valaki, aki elvezet oda, ahova mennem kell.

Két-három óra után valóban jött is egy ember, aki elkísért a pszichiátria egy másik részlegébe. Oda, ahova nagy hirtelenjében el tudtak paterolni… Jó volt a megérzésem, tényleg útban voltam a pszichiátereknek, a fizioterapeutáknak és mindenki másnak is.

Ezennel be is fejeződött mindennemű gyógykezelésem az University Hospital Limerick részéről. Maradt a diagnózisom, amely mindössze egyetlen szóból állt, hogy „confused” (zavart, az elmeállapotra értve), de kezelni nem kezeltek semmivel, még a vérnyomásommal sem foglalkoztak. Mindössze a székletem szabályozására kaptam pirulákat, illetve altatót kaptam még, ha kértem. Fiktív beteg voltam az UHL állományában, akinek a pszichiátrián szorítottak helyet. Hol itt, hol ott… Mikor hol… S ha valahol meguntak, már küldtek is tovább – ugyanazzal a fiktív diagnózissal.

Hónapok teltek így el – a bolondok között. Jó esélyem volt arra, ha korábban nem őrültem meg, akkor most bepótolhatom…

milos-forman-szall-a-kakukk-feszkere-3.jpg

Zseniális karakterek a filmből – Ratched nővér és Billy Bibbit

Zárójelentést persze a mai napig sem kaptam, pedig négy Ward-ot (osztályt) is megjártam. Nézetem szerint mindegyiktől kellett volna kapnom olyan iratot, amely tanúsítja, hogy mettől-meddig és mivel kezeltek. Úgy vélem, ez is arra utal, hogy valami sántít a dologban.

 

A szívpanaszaim kivizsgálása

Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kényszerű kórházi tartózkodásom lehetőséget teremtett a szívemmel kapcsolatos panaszaim kivizsgálására. Bár az orvosok ezt is szívesen elmellőzték volna, de végül is úgy döntöttek, hogy egy-két szkennelés és ultrahang vizsgálat belefér. Senki nem számított arra, hogy az első vizsgálatokat követni fogja a többi, és napról napra egyre jobban kirajzolódik, hogy a sürgősségi (életmentő) szívműtét elkerülhetetlen. Tulajdonképpen nem is volt mit mérlegelni, de néhány speciális szkennelésre azért szükség volt, amit csak a University Hospital Cork tudott elvégezni.

Ha belegondolunk, tulajdonképpen a véletlennek köszönhető, hogy éppen jókor voltam jó helyen, és nem kellett várakoznom arra, hogy mikor tudják a műtétemet beütemezni. Ha valami nem úgy történt volna, ahogyan az spontán összejött, ma már nagy valószínűséggel nem élnék.

Még annyit, hogy az UHC egy elit hely, ahol „élmény” volt gyógykezelésben részesülni. A legjobb benyomásokat az ír egészségügyről itt szereztem.

 

Vissza a limericki pokolba!

Nem tudom megmondani, hogy Corkból, a szívsebészetről mikor kerültem vissza a limericki kórházba, annak is a legkeményebb bugyrába, a pszichiátria harmadik emeleti kórtermébe, a zárt osztályra. Annyi történt, hogy az altatásból Limerickben tértem magamhoz. Nem tudom megérteni, hogy friss műtéti heggel hogyan kerülhettem egy olyan kórterembe, ahol legkevesebb harminc beteg volt, azaz kifejezetten nagy volt a fertőzésveszély! De mindez eltörpült ahhoz a sokkhoz képest, amit a zárt osztály légköre okozott nekem.

Ez az, amit én földi pokolnak neveznék. Itt már semmi segítő szándékot nem tapasztaltam az orvosok részéről, kizárólag csak a személyiségem megtörése volt a cél. Itt már csak Ratched nővérekkel lehetett találkozni.

 

Kórház helyett koncentrációs tábor

Az átmeneti javulás után, ami januárig az állapotomba beállt, pillanatok alatt minden semmivé lett. A zárt osztály számomra olyan pszichés terhet jelentett, ami mindennél erősebb hatásnak bizonyult. Föl sem fogtam, hogy túl vagyok egy életmentő szívműtéten. De úgy is mondhatjuk, elfelejtettem, hogy volt szívműtétem is. A zárt osztályhoz képest eltörpült minden másnak a jelentősége. Ahelyett, hogy az állapotom javulásának örülhettem volna, fölkészültem a legrosszabbra is, hogy „itt fogok megdögleni!” az őrültek között. De a pszichiáterek valami miatt sokkal fontosabbnak ítélték, hogy büntessenek engem.

Mindezek miatt a Limerickbe való visszaszállításomat követő időszak (azaz 2017. január-március) volt számomra az abszolút mélypont a kórházi kezeléseim során. Úgy ítélem meg, hogy a limericki pszichiáterek munkája többet ártott nekem, mint amennyit használt, és ezt a bolondok között, a pszichiátrián megvalósított fogvatartásomra alapozva állítom. Emiatt van az, hogy a pszichiátereket ellenségesen kezelem.

Pedig úgy kezdtem, hogy teljesen megbíztam bennük, és nyitott voltam irányukban. Sikeresen eljátszották ezt a bizalmat. Mintha nem is orvosokról volna szó, és nem is kórházba kerültem volna, hanem egy koncentrációs táborba, ahol csupa „Mengele” vesz körül. Azt, amit ott tapasztaltam, külön fejezetben írom le, olyan nagy volt a kontraszt minden más élményemmel hasonlítva. Kell, hogy írjak ezekről is, mert senki nem hitt nekem, még a közvetlen hozzátartozóim sem. Ennek pedig az volt az oka, hogy hihetetlennek tűnt az egész történet. Meg kell próbálnom az eddigieknél is hitelesebben előadni, amit fontosnak tartok.

 

xxx

 

Itt most az események időrendi ismertetésében szünetet tartok, hogy az olvasó is megérthesse azt a változást, ami a pszichés állapotomban spontán módon kialakult. Ezen a ponton szabályos űr/üresség képződött a memóriámban. Ennek az űrnek a kezdőpontja teljesen összemosódik a szívműtét során átélt altatással. Véleményem szerint azt, ami itt kiesett a tudatomból, az elmém nem véletlenül „dobta a szemétbe”.

Az ír pszichiáterek mulasztásának tulajdonítom, hogy ilyesmi egyáltalán megtörténhetett. Erre én egyszerűen nem voltam felkészítve/felkészülve – miközben hónapokat vesztegettem el értelmetlen semmittevéssel.

Jelenleg 2017. szeptember 22-ét írunk, mire a blogomban utolértem magamat, és végre nekiállhatok leírni „A hiányzó láncszem” című fejezetben, hogy mi is történt valójában velem 2016. karácsonya és 2017. február vége között. Reményeim szerint ezzel végre kiírhatom magamból a pszichiáterekkel szemben érzett ellenszenvemet, és lezártnak tekinthetem az egész ügyet.

 

 

 

2 komment

A bejegyzés trackback címe:

https://alex-kakukktojas.blog.hu/api/trackback/id/tr9012883696

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Valóság és álomvilág – I. rész 2017.09.22. 17:12:26

      A sztrók után istennek se akarta engedni a környezetem, hogy a „confused” (zavart) lelkiállapotból kiszabadulhassak. Az egyik azért nem, mert ő pszichiáternek érezte magát, és sértette a szakmai önérzetét, hogy nélküle is boldogulok. A másik p...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

littke 2017.09.22. 18:32:33

Hát ez tényleg egy sajnálatos történet. Az én kérdésem mi az ami abban megakadályoz hogy saját lábadon éljél? Te úgy érzed erre képes lennél?

aL..Ex 2017.09.22. 19:11:47

@littke:

Jó kérdés! Köszönet érte!

Valóban az a célom, hogy a saját lábamra álljak De ehhez képesnek is kell lennem arra, hogy megálljak a saját lábamon! Jelen pillanatban arról még nem vagyok meggyőződve, hogy menne a dolog. Először ki kell próbálnom! Meg kell győződnöm arról, hogy a munkaerőpiacon el tudok helyezkedni!

Körül kell járnom a témát, tisztáznom kell például, hogy hol találok albérletet, és mennyiért!
A másik verzió, hogy nem albérletbe megyek, hanem beérem egy Nursing Home-ban való elhelyezéssel. Ez sokkal biztonságosabb, de - véleményem szerint sokkal drágább is. A döntéshez látnom kell, hogy mi mennyibe kerül!

Nem akarom elkapkodni a dolgot, nehogy hibázzak! De optimistán nézek a jövő elé.
süti beállítások módosítása