Talán a legfontosabb téma, hát persze, hogy írnom kell róla! „Még ma is problémát jelent számomra, hogy a valóságot az álomvilágtól megkülönböztessem.” Ezt a mondatot a sztrók után kilenc hónap elteltével írtam le. Azóta porosodik a piszkozatok között az írásom, és most itt olvasom, hogy mit is írtam. Hogy ez a mondat mit is jelent, azt szeretném szemléletesen bemutatni.

Ez a mondat nem azt jelenti, hogy még kilenc hónappal a sztrók után sem tudtam megmondani, hogy mi a valóság, és mi az álomvilág, hanem azt jelenti, hogy nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy ezt a különbséget képes legyek meglátni, észrevenni, és egyáltalán a tudatommal felfogni. Nem állítom, hogy meg is tudom magyarázni, miért torzul a valóság képe az agyamban, ehhez az én tudásom kevés. De azt igenis állítom, észre kellett vennem, hogy amit valóságnak hittem, az sok esetben nem az volt. Ennek a kérdésnek a megválaszolásához kellene, hogy különböző szakterületek orvosait (a szemészeket, idegorvosokat, pszichiátereket) is érdekelje az én problémám, de ennek a jelét sem tapasztalom. Így hát magam vagyok kénytelen a saját pszichiáterem lenni. Segíts magadon, isten is megsegít! De ez a mondat egyben az ír egészségügy kritikája is.

Lehetséges, hogy ez a problémám részben megoldódik, ha új szemüveget csináltatok, mert a jelenlegi bifokális lencséimmel már szinte semmit nem látok. Ez is az ír egészségügy kritikája, mert miért is érdekelné őket, hogy lát-e a páciens, vagy nem. Talán a közeljövőben lesz is anyagi lehetőségem arra, hogy szemüveget csináltassak magamnak. Addig marad a kényszerű várakozás, és persze a szemem addig is romlik. Ma már sem újságot olvasni, sem tévét nézni nem tudok. És a kérdés is nyitva marad: vajon a valóság képének helyére azért kerülhet a fantáziám kreálta kép, mert nem látok jól? Egyelőre nem tudom a választ, de kizárni nem lehet ezt sem.

A lényeg az, hogy tudatosult bennem: folyamatosan ellenőriznem kell a valóságnak az agyamban képződő képét, mert amit annak hiszek, az lehet, hogy csupán illúzió!

A valóságnak az agyamban képződő képe

Mutatok egy fényképet, amely a szobámat ábrázolja belülről nézve. Egy sötétítő függönyt látunk, amely különböző színű csíkokból áll. A függöny mögött annyi hely van, hogy kényelmesen elfér az ágyam, az éjjeliszekrényem, az asztalom és a fotelom. A függöny másik fele (a fonákja) pontosan ugyanígy néz ki, de nem azt fotóztam le a kedvezőtlen fényviszonyok miatt. Hát persze, hiszen sötétítő függönyről van szó, mögötte rendeltetés szerűen sötét(ebb) van! Mivel a szobám kétszemélyes, a bentlakókat egymástól ilyen függönyök választják el. Szóval én ezt a függönyt láttam magam előtt a halványan derengő (zöld) fényben a lefekvéstől a felkelésig – ha nem tudtam aludni, vagy ha felébredtem a legszebb álmomból éjszaka.

A sötétítő függöny az ágyam körül

Ja persze, ezt is meg kell említeni, az „éjszakai” (vész)világítás zöld színű. De az olvasó ne gondoljon valami ténylegesen „derengő” fényre! A függönyt ugyanis azért kell behúznom, mert különben nem tudnék aludni, olyan erős a világítás. Nem szeméremből húzom be a függönyt, hanem azért, hogy a lámpa ne világítson a szemembe. És még egy kiegészítést kell tennem! Ez a probléma csak azóta áll fenn, hogy júniusban szobatársat kaptam. Addig ugyanis a függönyt csak annyira húztam be, hogy a fejem árnyékban legyen. A szobatársam kérte, hogy teljesen függönyözzem körbe magamat, és ezzel a fényviszonyok is megváltoztak. A függöny mögött határozottan sötétebb van, a szórt fények pedig nagyobb hangsúlyt kapnak.

Talán mondanom sem kell, hogy a limericki kórházban is hasonló függönyök voltak, legfeljebb kevésbé ízléses kivitelben. Persze a kórházban nem a betegeken múlott, hogy mikor függönyözhették el magukat, hanem az orvosokon és a nővéreken. A nővérek szerették áttekinteni az egész kórtermet, ahol néha voltunk harmincan is. Az jó eset volt, ha csak hatan voltunk egy szobában. Igencsak kivételezett helyzetű beteg voltam már, amikor öt hónap után megengedték, hogy éjszaka is elfüggönyözzem magam, azaz nem kellett automatikusan fölébrednem (például) a hajnali vizitnél.

Mindezt azért fontos elmondanom, mert a kórházról nem a függönyök jutnak az eszembe, és fordítva, a függönyről sem kórházra asszociálok. Hát akkor mire asszociálok, ha erre a függönyre nézek?

Asszociációk a függönyről

Amit ebben a fejezetben leírok, az 2017. július-szeptember folyamán esett meg velem, azaz teljesen friss történet. Időrendben pedig azért veszem előre, mert amiről itt szó esik, azt könnyű megérteni, és ez sokat segít abban, hogy az olvasó ennél lényegesen bonyolultabb dolgot, a tudatomban létező „álomvilág” kialakulását is képes legyen megérteni. Kezdjük tehát a függönnyel!

Ezt a dolgot ne úgy képzeljük el, hogy este lefekszem a lefüggönyözött ágyba, és a függönyre tekintve elkezdek asszociálni valamire! Hanem úgy, hogy éjjel felriadok az álmomból, kinyitom a szemem, és nem a függönyömet látom, hanem valami mást. Olyasmit, amit elalvás előtt soha nem láttam. Első alkalommal nagyon tetszett, amit láttam, ámulatba ejtően gyönyörű volt. Nem ismertem fel a látott képben a saját szobámat! Emlékszem, hogy sokáig néztem, talán tíz percnél is tovább, és azon töprengtem, hogyan változhatott meg a szobám ennyire. Mi történt a szobámmal? Nem tudtam rájönni. Aztán elaludtam…

Amikor újra felébredtem, ugyanaz a látvány fogadott. Annyira tökéletes volt a kép, hogy eszembe sem jutott kételkedni a valóságában. Nagyon sajnálom, hogy nem tudok fényképet berakni róla, mert mint később kiderült, csak látomásról volt szó. Aranyból (vagy rézből) készült domborműveket láttam a falon, amelyek ragyogtak az éjszakai világításban.

De egyszeri „tapasztalat” nem is volt elég, mert esetenként előfordult, hogy más és más képet láttam. Hogy mit látok, azt tehát valami mástól is függ. De arra még nem sikerült rájönnöm, hogy mitől.

Elkezdtem kísérletezni, hogy mikor mit látok a függönyre nézve. Ezzel foglalatoskodtam éjszaka. Kinyitottam a szememet, megnéztem a „dolgot”, majd újra becsuktam. Aztán újra kinyitottam, és újra megnéztem, hogy ugyanazt látom-e. Általában ugyanaz a képet láttam, talán mert az volt már az agyamban.

Időbe tellett, amíg önmagamat rávettem arra, hogy megpróbáljam megtapintani a „domborművet”, olyan tökéletes volt a kép. De ehhez nem volt elég kinyújtani a kezemet, közelebb is kellett mennem. Amikor ezt megtettem, azonnal megértettem, hogy optikai csalódás tréfált meg: a fényképen bemutatott függönynek az aranyozott csíkjai ragyogtak az éjszakai fényben. Azokat láttam „domborműnek”.

Más alkalommal úgy láttam, hogy egy fészerben vagyok, amely belülről széldeszkával van burkolva, azok pedig egymással szembe vannak forgatva. Az egyiknek a fűrészelt felületét látom, a másiknak meg a lehántolt domború felületét. A lehántolt felület a világosabb, a fűrészelt a sötétebb, sőt helyenként a deszka öregedése miatt meg is van barnulva.

Megint más alkalmakkor egy könyvtárszobában ébredtem, amelyben üvegezett szekrényekben sorakoztak a könyvek. S bár a tapasztalataim alapján felkészültem rá, hogy ismét érzékcsalódásról van szó, de kíváncsian vártam a „vizsgálódásaim” eredményét. Rendre kiderült, hogy felülve újra a saját szobámban találtam magam.

Még egy variáció létezik, amit látni szoktam, mely szerint tyúk-, vagy nyúlketreceket vizionálok egy garázsban. Amikor ezt a képet először láttam, már rutinból tudtam, hogy csak a képzeletem csal meg, de a látvány ismét annyira tökéletes volt, hogy újra csak ámuldoztam. Szinte éreztem a trágya illatát! Nem tudtam rájönni, hogyan torzulhat ennyire a valóságnak az agyamban képződő képe. Könnyebb volna megértenem az egész dolgot, ha kizárólag fototechnikai megoldásokkal én magam létre tudnék hozni pl. a nyúlketrecre hasonlító fényképeket.

A hamis tudat kialakulásáról

Hogy mikor mit látok, nem tudom, mitől függ. Az nagyon valószínű, hogy a fantáziámnak szerepe van a látomásokban. Talán a stressz befolyásolhatja, hogy mikor milyen kép jelenik meg az agyamban. Egy biztos, hogy a Nursing Home ápolóinak színvonalát ez a kérdés meghaladja. Tőlük nem várhatok segítséget, velük a problémáimat nem tudom megbeszélni.

Az optikai csalódásnak ezek az egyszerű esetei tökéletes példái annak, hogyan alakul(hat) ki a hamis tudat az emberben. Nem kell hozzá más, mint az, hogy az ember nem keres magyarázatot arra, amit a környező világból nem ért meg. Valamiféle szellemi kényelmességről (restségről) van tehát szó – azon túlmenően, hogy nyilván oka is van annak, miért alakul ki az agyamban hamis kép. Ezt még mindig nem tudom megmagyarázni, de azt már tudom, hogy hajlamos vagyok ilyen hamis képeket vizionálni.

A másik nagyon fontos felismerésem, hogy túlzottan hiszékeny vagyok, és hajlamos vagyok bedőlni az ilyesféle hamis érzeteknek, aminek nyilván kedvez, hogy a sztrók után újra kellett tanulnom szinte mindent felismerni a környező világban. Az illúziókkal szemben pedig olyan védtelen az ember, mint egy újszülött!

xxx

Ez volt az a pont, ahol megértettem, mennyire fontos újra gondolni mindent, ami velem történt a múltban, a sztrókot követően. Ez az én feladatom, amit senki más nem végezhet el helyettem! Nekem kell eldönteni, hogy az emlékeimből mi a valóság, és mi az, amit csak valóságnak hiszek, de nem az! Ez egy nagyon fontos mérföldkő az életemben, mert itt dőlt el a kérdés, hogy mentálisan egészséges emberként élem-e le a hátralévő életemet, vagy bolondként/őrültként.

És újra csak ismételni tudom, hogy ebben a kritikus helyzetben nem állt mellettem egyetlen orvos sem! Nem csupán pszichiáterekkel nem találkoztam, de bármilyen más orvosi diplomával rendelkező személlyel sem! Orvost legfeljebb csak a kórházi folyosón láttam – messziről! Hogy ma mentálisan egészséges embernek nevezhetem magam, kizárólag a saját erőfeszítéseimnek köszönhetem!

De nemcsak orvosokkal nem találkoztam, de általában véve diplomás emberekkel sem. Nem volt lehetőségem értelmes emberekkel beszélgetni. Teljesen egyedül kellett vívnom a harcomat az elmém épségéért.

Amióta ez a felismerés megszületett bennem, már nem zavar többé, ha mások bolondnak, vagy fogyatékosnak néznek, mert egyszerűen kinevetem őket. Nem tud többé senki az önérzetembe gázolni ilyesmivel. Helyreállt az önérzetem/önbecsülésem, és ezt a környezetem is érzékeli.

Ma már nyugodt lélekkel tekintek a jövő elé, mert önerőből sikerült túljutnom ezen a válsághelyzeten is. Ha írok róla, csak azért teszem, hogy mások is tanulhassanak belőle.

xxx

A sorozatból már csak egyetlen rész van hátra, hogy az olvasó teljes képet kapjon az eltelt egy év küzdelmeiről. Ha ugyan egyetlen részbe bele tudom tömöríteni az egészet. Majd meglátjuk.

Köszönöm az olvasó figyelmét!