Ajánlott irodalom:
Száll a kakukk fészkére / One Flew Over the Cuckoo's Nest
Ez az első írásom a sztrók után. Lassacskán egy éve lesz, hogy az előző posztom megjelent, amely könnyen lehetett volna egyben az utolsó is. A vakszerencsén múlott, hogy nem az lett. Most persze meg kell küzdenem azzal, hogy rendezzem a gondolataimat, mert nagy a „rendetlenség” a fejemben. De új irányt is szeretnék szabni az írásaimnak, mert nem látom értelmét ott folytatni, ahol tavaly abbahagytam.
Sajnos úgy látom, hogy odahaza minden szempontból kakukktojás lettem, annyira idegennek érzem magam. De idegennek érzem magamat Európában is. Nem tudom ezt az érzést másképp leírni, mint úgy, hogy magányos farkas lettem – olyasvalaki, akinek nincs szüksége senkire sem.
A kakukktojásról
Az átlagember hajlamos rá, hogy a kakukkot – a hangja alapján – összekeverje a gerlével, pedig a kakukk azt „mondja”, hogy „ka-kukk”, a gerle pedig azt, hogy „ku-kúú-ku”. Az utóbbi egy „szótaggal” több. A kakukk hangját szinte mindenki ismeri, de magát a madarat nagyon kevés városi ember látta élete során.
A kakukk arról a tulajdonságáról nevezetes, hogy más madárfajok fészkébe rakja a tojásait (ún. fészekparazita). A köznyelv azt a jelenséget nevezi „kakukktojásnak”, amikor a fészekben egy vagy több tojás különbözik a többitől, mert azokból kakukkfiókák fognak kikelni, amelyek aztán egymást is sorra kilökdösik a fészekből, amíg csak egyetlen egy marad életben. Emiatt a „kakukkfészek” analógia erősen sántít, bármilyen költői szeretne is lenni. Arról van ugyanis szó, hogy egy kakukk tojónak egy évadban, egy fészekaljból csak egy életképes utóda nőhet fel.
Ha szó szerint vesszük, az a fészek, amelyben a kakukktojás kikel, azon egyszerű oknál fogva sem lehet „kakukkfészek”, hogy abban – két nevelőszülővel számolva – a kakukk mindenképpen számbeli kisebbségben van. Ráadásul ez az egy is el fogja hagyni a fészket. A „kakukkfészek” fogalmilag sem létezik tehát. Legfeljebb csak olyan fészekről beszélhetünk, amelyet a kakukkfióka ideig-óráig átmenetileg használ.
A kakukk nem épít fészket. Minek az neki, ha abba nem rak tojásokat? A „nevelőszülők” fészkét egyébként is „kinövi” a madár. Hajlamos vagyok azt gondolni, hogy a „kakukkfészek” egy költői túlzás csupán, ami semmit nem takar. Értelmetlen dolog allegorikus jelentést tulajdonítani ennek a művileg kreált frázisnak.
Nursing Home vagy pszichiátria?
Látjuk tehát, hogy amíg a „kakukktojás” a valóságban (a természetben) létező dolog, addig a „kakukkfészek” allegória sántít, ez azonban mit sem von le Ken Kesey regényének és a belőle készült ötszörös Oscar-díjas filmnek az értékéből, mely utóbbiban Randle McMurphy szerepét Jack Nicholson alakította, Ratched nővér szerepében pedig Louise Fletcher játékát élvezhettük. Nekem egyetemista korom nagy élményei közé tartozik a regény is, meg a film is. S bár akkor még nem igazán érezhettem át a történet realitását, de sejtettem, hogy remekműről van szó. Ma viszont egy Nursing Home lakójaként (valahol Írországban) élem át ugyanazt a kiszolgáltatottságot, hogy kiskorúként kezelnek, s ha nem akarom elfogadni ezt, akkor a rendszer önvédelmi reflexei azonnal működésbe lépnek, és ellenállást nem tűrve elkezdenek bedarálni. Ma már tudom, sokszor csak nézőpont kérdése, hogy ki a „bolond”, és ki az „épeszű”, de a kerítéseket az „épeszűek” építik önmaguk védelmére. Meg persze a diagnózist is ők állapítják meg.
A magyar olvasók kedvéért megjegyezném, hogy a „nursing home” a szótár szerint szanatóriumot jelent, de én „ápoldának” fordítanám. A nővér nem rendelkezik orvosi képesítéssel, a szanatórium pedig (az én ismereteim szerint) orvosi irányítással működik. A két fogalom tehát nem jelentheti ugyanazt. De ha tévednék, elnézést kérek.
Persze Ken Kesey művének megjelenése óta sokat változott a világ. A pszichiátria sem ugyanaz többé, mint volt a 60-as években, de ez ne tévesszen meg senkit. A pszichiátria még ma is a kórházak szégyenfoltja. Nem egész egy éve még én is találkoztam (ragasztószalaggal) ágyhoz kötözött betegekkel, ráadásul nem Magyarországon, hanem az EU fejlettebb felén. Az injekciókkal elkábított betegekről pedig jobb, ha nem is beszélünk.
A Nursing Home iparág és a Fair Deal
A sors tragédiája, hogy bár a Nursing Home-rendszer egész „iparággá” kezdi kinőni magát, amely rengeteg embernek ad egyrészt otthont, másrészt munkalehetőséget (legalábbis itt Írországban), de a rendszer mégsem törekszik arra, hogy a benne elhelyezett személyek függetlenségét, emberi méltóságát – és tegyük hozzá nyugodtan, hogy szellemi fejlődését – a lehető legteljesebb mértékben biztosítsa. Például szerintem volna igény is, meg lehetőség is a fogyatékkal élők ésszerű csoportokba rendezésére akár a fogyatékuk jellege, akár súlyossági foka szerint, mégsem látok ebbe az irányba elmozdulást. Nekem úgy tűnik, hogy az ügyesebb szolgáltatók szépen lehalásszák a tehetősebb ügyfeleket, az üzlet pedig a volumen növelése irányába hajtja a vállalkozókat. Így fordulhat elő, hogy az ügyfél nem talál olyan vállalkozót, aki az ő korosztályát és igényeit tartaná célközösségének. Bármelyik szolgáltató legyen, amelyikhez fordulok, mindenütt a nálam idősebb korosztályok túlsúlyát tapasztalom, de azon belül is dominálnak az elfekvő betegek. A legnagyobb problémának azonban azt tartom, hogy a Nursing Home-rendszer nem biztosítja a mentálisan beteg ügyfelek elkülönítését az egészségesektől. Ha nincs, aki a privát szobáért fizessen, akkor bizony könnyen előfordulhat, hogy egy kiszolgáltatott idős embert számára méltatlan környezetbe helyeznek. Ehhez elegendő, ha nem tud a saját érdekei védelmében fellépni.
Számomra pedig az jelent méltatlan helyzetet, hogy kénytelen vagyok közreműködni a gondozásra szoruló szobatársam ellátásában, azaz mosok, tisztába teszek és takarítok. Mindezt persze fizetség nélkül. Azaz a Nursing Home kihasználja a munkaképes rezidensek munkaerejét, amiért cserébe nem kapok semmit. Ismétlem, nem azzal van bajom, hogy valamilyen közreműködést kell vállalnom, hanem azzal, hogy ez a fajta kihasználása a munkaképes rezidenseknek egyoldalúan valósul meg. Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ez nagyon messze van attól, amit az írek „Fair Deal” elnevezéssel illetnek.
Hangsúlyozni szeretném, nagyon hálás vagyok Írországnak azért, hogy befogadott és otthont nyújtott nekem. Ebben az országban soha nem éreztem, hogy kirekesztett és hátrányos helyzetű lennék, és most sem a külföldi szól belőlem, hanem az egészségi állapotomból fakadó kiszolgáltatottság. Nem az ellen tiltakozom, hogy betegek közé kerültem, hiszen nagyon sok kifejezetten kedves és intelligens embert volt alkalmam megismerni itt, hanem az „egészséges” emberekből feléjük irányuló csendes lenézés ellen. És ebbe sajnos bele kell érteni az egészségügyi személyzetet is! Erre a csendes lenézésre rengeteg példát tudnék felhozni. Elegendő arra utalnom, hogy egy „beutaló” életfogytiglan „elzárásra” ítélhet embereket, és ezt az ítéletet nem jogerős bírósági végzés állapítja meg. Ez az ún. Fair Deal legnagyobb belső ellentmondása. (Az elnevezés egyébként az Európában példa nélkül álló ír szociális rendszert illeti, amely valóban senkit nem hagy az út szélén.)
Példaként említeném meg, hogy második hete kilincselek egy nyugdíjas társam ügyében. Tolókocsival szeretném eltávozásra vinni a városban (a szanatóriumból). A nyugdíjas társam nagyon örülne neki, mert még soha nem volt eltávozáson, azaz nem látta a várost. S ha a Nursing Home nem viszi ki (!), én szívesen kivinném, hadd örüljön ő is. Az első héten azzal dobták vissza a kérésünket, hogy egészségügyi alkalmazott kell legyen a kísérő. Amikor ezt is megszerveztük, akkor meg az volt a kifogás, hogy a „next of kin” (a legközelebbi hozzátartozó) hozzájárulása kell hozzá. Mindez annak ellenére, hogy a nyugdíjastársam jogi értelemben nagykorú, azaz önálló döntésre jogosult. Valójában tehát egy rendszerszintű problémáról van szó, azt sem tudják az illetékes személyek, hogy milyen akadályokat állítsanak az ügyfelek elé.
Persze a rendszer elárulja magát. Itt sem örülnek annak, ha az ügyfél túl nagy önállóságra tesz szert, illetve tart igényt.
Hogy ki mennyire érzékeny az emberi jogok iránt, az emberi alkat kérdése, de a környezetemben látom, hogy amiről írok, az nem egyedül az én problémám. Észreveszem, amikor egy idős ember önérzetesen visszautasítja, ha az ápoló ingerülten, vagy lekezelő módon szól hozzá, esetleg ne adj isten a karját megragadva próbálja gyorsabb haladásra ösztökélni. Úgy vélem, hogy a kiszolgáltatottság egy sajátos élethelyzet, amivel emberi gyarlóságból fakadóan vissza is lehet élni. Talán a legjobb azt mondani, hogy az ápoló vonatkozásában szakmai ártalomról van szó. Észre sem veszi ugyanis, hogy a magatartása mikor válik megalázóvá. Hiába no, szeretünk mások felett uralkodni!
Ebből a sajátos megközelítésből nézve a Nursing Home egy olyan intézmény átfogó elnevezése, ahol a társadalom az eltartásra (gondviselésre) szoruló idős embereket különíti el – hogy ne legyenek útban. És ha belegondolunk abba, hogy a Nursing Home lakói között hányan vannak, akik soha többet nem hagyhatják el az intézményt, akkor joggal merül fel a kérdés: vajon nem a „börtön” egy modern válfajáról van szó? Nézőpont kérdése, ki milyen választ ad erre a kérdésre. Az biztos, hogy aki egyszer beköltözött egy ilyen „szanatóriumba”, az egyáltalán nem biztos, hogy később nem bánja meg ezt a döntését.
Elég az hozzá, hogy én belülről látom, hogyan működik a Nursing Home. De nekem kulcsom is van a bejárati ajtókhoz, meg „fobom” (elektronikus jeladóm) is, amivel az elektromos zárat működtetem. Az ápoltak többsége viszont meg sem tudja közelíteni a bejárati ajtókat. A kritikus ponton rácsok állják az útját. De azt is megfigyeltem már, milyen az, amikor egy rezidens „megszökik” az intézményből (mert ilyen is van). Azt a fajta depressziót sem képes mindenki átérezni, amit a bezárt idős emberek érezhetnek, amikor rájönnek, hogy innen reménytelen megszökni.
Néhány szót önmagamról
Tulajdonképpen ebben a környezetben a legfiatalabb és egyben a leginkább független „rezidensek” közé tartozom (itt ez az ápoltak political correct neve). Történt ugyanis, hogy egy nagyon szerencsés kimenetelű sztrókon estem át, amely után majdnem teljesen regenerálódott a szervezetem. Nem is nagyon lehet észrevenni rajtam az agyvérzés nyomait, illetve csak én magam tudom, hogy a szellemi képességeim mekkora hányadát veszítettem el. Leginkább a memóriám az, ami károsodott. De ez nem jelenti azt. hogy „bolond” lennék, csak vannak dolgok, amelyekre nem emlékezem. Ez azonban éppen elégséges ahhoz, hogy egyesek valamilyen képzelt szellemi fölényben tetszelegjenek önmaguk előtt. Egészségükre! Engem nem zavar, ha egy ápoló velem szemben így „kompenzál”, hiszen az én intelligenciám teljesen független az ő kisebbrendűségi érzésétől.
Persze a dolog itt nem ért véget. A sztrókot követően még egy életmentő szívműtétre is sor került, de az agyam vérellátása azóta sem tökéletes. Amikor ideges vagyok, akkor nem jut elég vér az agyamba, és szédülés fog el (mellesleg az orvosaim erről nem is tudnak). Okom pedig van bőven idegesnek lenni. És vissza is jutottam a mondanivalóm lényegéhez: ápoltként meg kell küzdenem azzal a finom lenézéssel, ami az ápoltak osztályrésze.
Nurse Ratched
De essen szó a filmbéli Ratched nővérről is, meg a valóságban létező, hasonló szerepet betöltő nővérekről is! Az a Ratched nővér, akit én ismertem, pontosan olyan, amilyennek Ken Kesey leírta, illetve amilyennek a film bemutatja. Egyébként szép nőnek látom. De álljon itt két fénykép a filmből Ratched nővér szikrázó szemeiről!
Ken Kesey írása azért remekmű, mert nagyon hűen írta le (többek között) Ratched nővér típusát. Mindenki ráismerhet benne a saját Ratched nővérére.
Ratched nővérek mindenütt vannak, nemcsak a pszichiátrián, s mivel alkatilag hatalommániásak, ők fogják birtokolni a pozíciókat. Tipikus eset, amikor a mi Ratched nővérünk azt bizonygatja, hogy nekem igenis „szükségem van” az ő segítségére. Értsd így akarja elfogadtatni velem, hogy uralkodik fölöttem. Persze én már megtanultam, hogy ebbe a vitába nem megyek bele, hanem egyszerűen közlöm vele: köszönöm, de nekem nincs szükségem arra a fajta segítségre, amit ő akar nyújtani nekem. Egészen másféle segítségre volna szükségem, amiről azonban ő nem hajlandó tudomást venni. A vérnyomásomat (és általában a szívműködésemet) kellene néha ellenőrizni, hogy a következő sztrók megelőzhető legyen. Tévedek talán, nem ez volna egy nővér feladata? Kénytelen vagyok azonban tudomásul venni, hogy a Nursing Home nem akar ebben partner lenni. Ratched nővér így torolja meg a vélt személyes sérelmét. De nem tesz semmit, lepereg rólam. Számomra egyébként ez is fontos információ…
Szóval megbékéltem azzal a helyzettel, hogy a következő sztrókot valószínűleg nem lehet elkerülni, s csak azért drukkolok, hogy azt ne éljem túl. Nem akarok ugyanis Ratched nővér kezei közé kerülni. De azt sem akarom, hogy az egész hátralevő életemet élőhalottként kelljen leélnem.
A Nursing Home tevékenységéről még annyit mondanék, hogy Ratched nővér szerint nincs olyan egészségi problémám, amelyről ők ne tudnának. A nyelvemen volt a kérdés, de végül nem tettem fel: vajon azokat az egészségi problémáimat is ismerik, amelyeket soha nem is vizsgáltak ki? Vagy azokat, amelyekről soha nem is beszéltem az orvosaimnak? Mert ilyenek is akadnak… De ha ő mondja, akkor neki „elhiszem”, hogy ezekről is mindent tudnak. Jó érzés lehet ilyen mindentudónak lenni…
Ennyi bevezetőnek talán elég ahhoz, hogy érzékeltessem, hogyan lettem akaratom ellenére, tőlem független okok miatt kakukktojás a jelenlegi környezetemben. De az elmondottakból az is kiderül, hogy rendkívül szerencsésnek mondhatom magam. Nemcsak azért, hogy megúsztam az első sztrókot, hanem azért is, hogy mindez Írországban történt, ahol az állam felvállalja annak a kötelességét, hogy gondoskodik rólam. Ha ugyanez Magyarországon történik, akkor hajléktalan sors és biztos halál várna rám.
Ennek ellenére világosan látom, hogy a sorsomat nem kerülhetem el. Az olyan ember, mint én nem tűri a megaláztatást, és nem viseli el a függőségeket sem. Az én sorsom magától értetődő módon az infarktus lesz.
Ebben a blogomban arra teszek kísérletet, hogy az „ápolt-helyzetből” fakadó konfliktusaimnak teret adjak. Teszem ezt azért, mert az írás megnyugtat, és a helyzetem átgondolására késztet. Azt még nem döntöttem el, hogy a blogot angol nyelvre is lefordítom-e. Nem szeretnék ugyanis egyetlen írt sem megbántani az írásaimmal, de Ratched nővér megtorlásának sem szívesen tenném ki magamat. Ezt a kérdést még alaposan meg kell fontolnom!
