(Aki őrült, azt) „… le lehet szerelni. Csak annyit kell tennie, hogy kéri a leszerelését, de ha kéri a leszerelését, akkor nem lehet őrült, és további bevetésekre küldhető. (…) őrült, ha további bevetésekre megy, és … egészséges, ha nem megy. Ha egészséges, akkor viszont mennie kell. Ha megy, akkor őrült, és nem kell mennie; de ha nem akar menni, akkor egészséges, és mennie kell.”

[Joseph Heller – A 22-es csapdája]

Az ember természetes ösztöne a szabadságvágy. A börtönben sínylődő rab őrült volna, ha ott jól érezné magát, tehát szökni akar. Ugyanez a helyzet a pszichiátrián fogvatartott beteggel is. De ha szökni akar, a pszichiáter rásüti az önkényes ítéletét, hogy „confused”, akinek a zárt osztályon a helye. Pedig lehet, hogy a hiba a pszichiáter készülékében van, és ő a rabja a saját kényszerképzeteinek. Ez a 22-es csapdája a saját esetemre alkalmazva.

Talán a legfontosabb téma, hát persze, hogy írnom kell róla! „Még ma is problémát jelent számomra, hogy a valóságot az álomvilágtól megkülönböztessem.” Ezt a mondatot a sztrók után kilenc hónap elteltével írtam le. Azóta porosodik a piszkozatok között az írásom, és most itt olvasom, hogy mit is írtam. Hogy ez a mondat mit is jelent, azt szeretném szemléletesen bemutatni.

A sztrók után istennek se akarta engedni a környezetem, hogy a „confused” (zavart) lelkiállapotból kiszabadulhassak. Az egyik azért nem, mert ő pszichiáternek érezte magát, és sértette a szakmai önérzetét, hogy nélküle is boldogulok. A másik pedig azért nem, mert nem hagytam, hogy uralkodjon az egyéniségem felett. Ő is pszichiáternek képzelte magát.

Az itteni fogalmak szerint meglehetősen független rezidensnek számítok. Persze a „függetlenség” fogalma alatt mindenki mást ért. Van, aki úgy gondolja, az a rezidens független, aki saját maga be tudja kötni a cipőfűzőjét, azaz nem szorul segítségre. Nekem viszont az a véleményem, hogy a függetlenség valami olyasmi, mint az önállóság, de annál mégis sokkal több. Az a rezidens független, aki képes önállóan gondolkodni és dönteni a saját dolgaiban. De talán még fontosabb, hogy van is rá igénye.

A Residents Council (Rezidensek Tanácsa) volna hivatott gyakorolni az önkormányzati jogokat az Írországban működő Nursing Home intézményekben. Legalábbis a nevéből erre következtetek. Hogy mit jelent ez a gyakorlatban, ezt szerettem volna megtudni, ezért elhatároztam, hogy a Rezidensek Tanácsa soros ülésére én is elmegyek, és részt veszek, ha van rá lehetőség.

Meg kell magyaráznom, hogy mit takar a blogbejegyzés címe! Aki járt már Nursing Home-ban, és ott bizonyos időt eltöltött, az elképzelhető, hogy találkozott már a „vénasszonyok siránkozó kórusával”. Jómagam egy ilyen szituációban figyeltem fel a „Jesus, come and save me!” („Jézus, jöjj és ments meg engem!”) fohászra, amelyet a kórus képes volt akár órákon keresztül ismételgetni, terrorizálva ezzel az egész hallgatóságot. Közben a nappaliban helyet foglaló hallgatóság mély letargiába esve elszenderedett. Megjegyzem, hogy ez nem egyedi eset...

  Ajánlott irodalom:

Száll a kakukk fészkére / One Flew Over the Cuckoo's Nest

Ez az első írásom a sztrók után. Lassacskán egy éve lesz, hogy az előző posztom megjelent, amely könnyen lehetett volna egyben az utolsó is. A vakszerencsén múlott, hogy nem az lett. Most persze meg kell küzdenem azzal, hogy rendezzem a gondolataimat, mert nagy a „rendetlenség” a fejemben. De új irányt is szeretnék szabni az írásaimnak, mert nem látom értelmét ott folytatni, ahol tavaly abbahagytam.