Meg kell magyaráznom, hogy mit takar a blogbejegyzés címe! Aki járt már Nursing Home-ban, és ott bizonyos időt eltöltött, az elképzelhető, hogy találkozott már a „vénasszonyok siránkozó kórusával”. Jómagam egy ilyen szituációban figyeltem fel a „Jesus, come and save me!” („Jézus, jöjj és ments meg engem!”) fohászra, amelyet a kórus képes volt akár órákon keresztül ismételgetni, terrorizálva ezzel az egész hallgatóságot. Közben a nappaliban helyet foglaló hallgatóság mély letargiába esve elszenderedett. Megjegyzem, hogy ez nem egyedi eset...

Ezt a hasonlatot azért hoztam fel, hogy rámutassak, igenis van olyan élethelyzet, amikor az ember már nem tud a mesék világán kívül másba menekülni. Semmi rendkívüli nincsen abban, amikor idős asszonyok életük alkonyán egyre inkább a mesebeli szőke hercegtől/királyfitól várják, hogy eljöjjön és megmentse őket a nélkülözéstől/nyomortól/magánytól stb. A példa egyébként arra is alkalmas, hogy érzékeltesse, bizony gyakrabban előfordul az ilyesmi, mint gondolnánk. Csak nem merjük bevallani…

Két fénykép

A Nursing Home a tárgya jelen blogbejegyzésnek is, lévén a téma kimeríthetetlen. Most azonban nagyon kicsit markolok, hogy könnyebb legyen követni. Kezdetnek mutatok egy nagyon hangulatos fényképet arról a helyről, ahol jelenleg élek, pontosabban az épülettömb belső udvaráról, amely dohányzónak lett kialakítva. Az épületben tilos a dohányzás, de a dohányzás is emberi jog, aki tehát dohányos, az hadd tehesse szabad akarata szerint.

A képet nézve a figyelmes szemlélőnek csak egy dolog tűnik fel: a fehér öntöttvas padok valahogy nem illenek ebbe a környezetbe. Korábban nem is azok voltak itt, hanem műanyag székek. Hogy mi lett a műanyag székek sorsa, arról néhány sorral lejjebb fogok írni.

És most nézzük meg, mi van a dohányzóval szemben, a belső udvar másik oldalán! Nos, ott egy vasráccsal felszerelt kerítés van, rajta elektromágnessel működtetett zárral. A következtetés teljesen logikus, a kerítés feladata azok szabad mozgásának a korlátozása, akik a dohányzót használják. Ugyanaz a belső udvar ebből a nézőpontból szemlélve már nem mutat ugyanolyan szép képet: a kerítés zavarja a „kilátást”. Igen, zavarja a kilátást, holott átlátni rajta! A jelenléte eleve zavaró! Zavarja a harmóniát! Hiszen a Nursing Home egészét kerítés választja el a környezetétől, de ez a külső kerítés átjárható.

Ideológiai magyarázat is van a kerítésre: a rezidenseket meg kell védeni attól a veszélyforrástól, ami a kerítésen kívül leselkedik rájuk. Az senkit ne zavarjon, hogy az ápoltak gyakorlatilag be vannak zárva, mert őket senki nem kérdezte meg erről! Ők arról a jogukról, hogy a kapun keresztül elhagyják az udvart, már akkor lemondtak, amikor beköltöztek az intézménybe. Magyar nyelvre lefordítva ez azt jelenti, hogy a Nursing Home lakóinak egy része önként lemondott a saját szabadságáról.

Persze ez nem érint minden rezidenst egyformán. Vannak, akik elhagyhatják a Nursing Home területét. Bennük meg lehet bízni, hogy tudnak vigyázni magukra, és betartják a felállított szabályokat is. Ezek szerint kétféle rezidens létezik: akikben meg lehet bízni, és akikben nem! Az utóbbiak lényegesen többen vannak.

Van egy harmadik csoport is, amelynél nem szempont a megbízhatóság: a mozgásukban korlátozott személyekről van szó. Ők csak kísérővel tudnak közlekedni. Az ő mozgásukat nagyszerűen lehet korlátozni a rokkantkocsik számával és a kisegítő személyzet létszámával. Ebből a megfogalmazásból már érződik, hogy a Nursing Home célja nem feltétlenül a minél nagyobb szabadság biztosítása a rezidensek részére. Vagyis burkoltan akár egy zárt intézményről is lehet szó, amilyen például egy elmegyógyintézet.

Hoppá! Itt álljunk meg egy pillanatra! Nekem sem, és gondolom, hogy a többi rezidensnek sem mindegy, hogy egy öregotthonban, vagy egy elmegyógyintézetben kaptunk elhelyezést. Számomra az sem mindegy, hogy a park, amelyben jómagam élvezettel sétálgatok, az egy börtön része. Szeretném, ha értenétek, hogy mi a gondom ezzel! Szeretnék tisztán látni ebben a kérdésben és szeretném érteni mások álláspontját is!

Közlekedés tolókocsival

Hogy ezen a téren vannak problémák, azt könnyen észreveheti bárki. Nekem már megtiltották, hogy mozgássérült barátaimat tologassam, nehogy „megerőltessem” magam. Meg persze balesetveszélyes is a dolog, hogy a mozgássérültet a fotelból a tolókocsiba, vagy a tolókocsiból a fotelba átsegítsem, ezt magam is belátom.  Szóval megtiltani könnyű az ilyesmit, de megint csak azzal találkozunk, hogy megoldani kellene a problémát, aminek nem módja a tiltás. A mozgássérülteknek joguk van igénybe venni például a dohányzót, de joguk van visszamenniük a szobájukba is. És itt fölmerül a kérdés: hány cigarettát szívhat el egy dohányos mozgássérült egy délelőtt?

Nehogy valaki azt higgye, hogy itt egy huszadrangú kérdésről van szó! Ha valaki a Nursing Home személyzetének munkáját figyeli, észre fogja venni, bizony órákba telik reggel is, meg este is, mire minden ápolt eljut oda, ahova szeretne. S ha mi magunk nem segíthetünk egy fogyatékkal élő társunknak a helyváltoztatásban, akkor lehetséges, hogy órákat kell várnia, mire egy munkaerő felszabadul. A Nursing Home persze könnyen letudja a problémát azzal, hogy a rezidens majd vár. Holott feladata volna a problémát megoldani! Itt viszont a profitérdekeltség és a költséghatékonyság kérdésébe ütközünk.

A bezártságérzetből fakadó depresszió

Lássuk csak, hogy a fehér öntöttvas padok mire is hívják fel a figyelmet! Arra, hogy nem minden lakó lelkesedik a bezártságért! Bizony ilyenek is vannak. Itt van mindjárt Joe, aki a műanyag székeket rakta egymásra, hogy azok segítségével átmászhasson a kerítésen. Így akart „megszökni”, de idejében lefülelték. A reakció az volt, hogy a műanyag székeket eltávolították. Helyettük kerültek ide az öntöttvas padok. Azokat Joe egyedül már nem bírja megmozgatni. Ami viszont nem lett megoldva, az bizony nem más, mint a bezártságérzet, amely tegyük hozzá, hogy a rabokra szokott jellemző lenni.

Joe-nak is szüksége volna arra, hogy néha elhagyhassa a falakkal és rácsokkal körbezárt területet ahhoz, hogy ne börtönnek érezze ezt a helyet. Az a döntésre jogosult felelős személy, aki letudta a dolgot azzal, hogy a műanyag székeket öntöttvas padokkal cseréltette ki, csak súlyosbította a bentlakók bezártságérzetét, és semmibe vette Joe szabadságvágyát. Én viszont egyenesen a Nursing Home menedzsmentjének szegezném a kérdést: mit tettek a bentlakók bezártságérzetének csökkentése érdekében? Joe-nak (és a többi bezártságtól szenvedő rezidensnek) az elmúlt egy évben hányszor volt lehetősége elhagyni az épületet? Hányszor mehettek ki a friss levegőre? Talán mondanom sem kell, hogy még a raboknak is jár a testmozgás, meg az elmegyógyintézetben ápoltaknak is. Ezt láthattuk a Száll a kakukk fészkére című filmben is.

Persze nézhetjük a dolgot úgy is, hogy Joe bolond, akivel nem kell törődni, de én nem tudom így felfogni a dolgot. Jómagam is hasonló bezártságot éltem át az UHL (University Hospital Limerick) falai között, amely jó négy hónapig (szó szerint) a börtönöm volt. Az első három hónapban legalább egy tucatszor próbáltam megszökni a kórházból, persze sikertelenül, mert a rendészek mindannyiszor elkaptak, és visszavittek.

Én meg írtam a beadványokat és kérvényeket, ugyan mondják már meg, milyen jogon tartanak börtönben, amikor se körözés, se elfogató parancs nincs érvényben ellenem, nem követtem el semmit, és gyógykezelés alatt sem állok. A magas vérnyomásomra, meg a székletem szabályozására szedtem pirulákat. Még azt sem lehetett rám sütni – pedig ez volt a pszichiáterek minden vágya –, hogy őrült vagyok. Mindez tartott egészen addig, amíg a pszichiáterek az összes ellenem hozott intézkedést föl nem oldották. Innentől kezdve a kórházat bármikor elhagyhattam. Érdekes, hogy a szökési kísérleteim egyik napról a másikra maguktól megszűntek. Nem volt okom többé szökni, hiszen szabad akaratomból mehettem bármikor, bárhová. Ugye milyen egyszerű? Szerintem ezt nem nehéz megérteni – kivéve persze a pszichiátereket. Az ő esetükben szakmai ártalomról van szó…

A bezártságérzet és a Nursing Home

Remélem, hogy az én történetemből az UHL pszichiáterei is képesek voltak megérteni, hogy a fogoly szökési kísérleteit a bezártság váltja ki. Most azonban már nem kórházban vagyok, hanem egy Nursing Home az otthonom, és azt látom, hogy a Nursing Home ugyanúgy nincs tisztában a bezártság okozta káros pszichés hatásokkal, ahogyan az UHL sem volt. A Nursing Home személyzete sem védett a szakmai ártalmakkal szemben.

Itt azonban még egy kitérőt kell tenni! Fontos megérteni, hogy a bezártságérzet a legszegényebb anyagi helyzetű rezidenseket érinti a legsúlyosabban! Kik azok, akiket soha nem látogat senki? Kik azok, akik soha nem kapnak csomagokat? Kik azok, akik soha nem mehetnek eltávozásra? Kik azok, akiknek soha nincs cigarettájuk? És már meg is kapjuk a választ, hogy miért Joe az, aki a kukában fog csikkeket guberálni.

Joe nyilvánvalóan beteg. Képes a zsebeiben összegyűjteni egy egész szemeteskuka tartalmát. A zsebeit degeszre tömi, közben a súly lehúzza róla a nadrágot is. Joe-t mindez egyáltalán nem érdekli. A kuka számára egy kincsesbánya. Persze az ő értékítéletét mi nem vagyunk képesek megérteni. Ő még a csikkekből is hasznosítani próbálja a dohányt.

Látta már valaki Joe-t a kapu közelében őgyelegni? Arra vár, hogy valaki majd használni fogja a kaput, és akkor ő megpróbálhat kisurranni. Még arra is felkészült, hogy félre kell löknie azt a személyt, aki a kaput kinyitotta (én ilyet is láttam már). Joe így tervezte el a szökését. Hogy miért akar Joe megszökni? Teljesen mindegy… Mert a kapun kívül van a „szabad világ”, rengeteg kukával és csikkekkel!

Joe a Nursing Home számára csak egy „létszám”, akinek az ellátását az állam fizeti. De hogy jól érzi-e magát a rezidens, az a szolgáltató számára teljesen közömbös. Nincs, aki reklamáljon az ügyfél ellátásának színvonala miatt. A Nursing Home nővérei is ugyanúgy tesznek, ahogy bárki más tenne a helyükben: adnak pár szál cigarettát Joe-nak, hogy lekenyerezzék, de ezzel tulajdonképpen csak még jobban megalázzák.

Amitől féltem, lassacskán kezd beigazolódni. A „piacosított” Nursing Home-rendszer egyre kevésbé van a benne élő emberért, és egyre inkább szolgálja annak a vállalkozói szférának az érdekeit, amely erre a szolgáltatásra specializálódott. Mindez ellen még a legjobb szívű nővér sem tehet semmit.

Még nem sikerült áttekintenem a vonatkozó jogszabályokat, de úgy tűnik, hogy ezt nem kerülhetem el, ha tisztán szeretnék látni. Ezzel kell folytatnom tehát!

Vajon hogyan kívánja pótolni a társadalom a család szerető gondoskodását azok számára, akik egyedül maradtak? A megoldás, hogy ketrecbe zárjuk őket? Mert jelenleg ez történik. Ne legyenek gátlásaink bevallani! Miközben egyre nő azoknak a száma, akik eltartásra és gondviselésre szorulnak.

A kérdés pedig tovább érik bennem, hogy ma még tudok magamról gondoskodni, de előbb-utóbb nem leszek képes erre. Mi lesz akkor velem? Nem akarok mások jóindulatára (kegyeire) szorulni!